Füstfelhőbe burkolózó tűzpiros autó, melyre mintha egy baljóslatú fekete madár épp lecsapni készülne. Valahol egész biztos találkoztam már ezzel a borítóval. Ám az emlékek, mint tudjuk makacs és képlékeny dolgok. A díjnyertes író, Benyák Zoltán legújabb regénye is erről szól. Meg a halálról.
Egyetemes téma ez, hiszen mindenki találkozott már vele valamilyen módon. Számtalan hiedelem kapcsolható hozzá, az író ezekből is merít és főleg a ’csak az hal meg, akit elfelednek’ tézisre húzza fel a regényét, miközben egy új Másvilágot teremt. Az ő túlvilága olyan, mint a miénk. Annyira, hogy az érkezők először fel sem fogják, hogy halottak, mivel elfeledték annak tényét. A könyv során Tom Pastor útját követjük végig. A férfi egy sivatagban ébred, ahol megpillant egy piros telefonfülkét, melyben megcsörren a telefon. A hang közli vele (és általa az olvasókkal is), hogy ez csak a kezdet, itt még elképesztő dolgok sora fog megtörténni. Hamarosan feltűnik a borítóról megismert Chevrolet, benne sofőrével és a túlvilág révészével, Ninával. Ő közli Tommal is a hírt: a férfi elhalálozott. Teszi ezt játékosan, Tom térdére csapva: „Ó! Hát azt hittem, tudod!”
A regényre végig ez a kettős hangulat lesz a jellemző. Nagyrészt melankolikus, már csak a témáját tekintve is, máskor viszont laza és egyben sodró lendületű. Tom dőlt betűvel szedett belső hangja is egyszer cinikus és egyben önreflexív, míg máskor ő lesz, aki a férfit figyelmezteti helyzete komolyságára és gyakran kilátástalanságára. A hang a kagylóban nem hazudott, Tomnak jócskán kijut a kalandokból. Az író által teremtett világban a holtak addig maradnak „életben” míg a Földön él olyan személy, aki emlékszik rájuk. Ha közülük az utolsó meghal, a halottért eljön a Keselyűember és az enyészeté lesz. A férfinak igyekeznie kell, ha még utoljára látni szeretné a túlvilágra került szerettét. A keresésben Nina lesz a segítségére. Innentől fogva úgy épül fel a cselekmény, ahogy a filmekben látott road-moviek. Kisebb-nagyobb kalandok osztják részekre (a valamiért számozott fejezetekre nem tagolt) regényt, miközben az ábrázolt világ szabályaival játszadozunk el és ismerjük meg jobban annak szürreális voltát.
Mint írtam, A nagy illúzió az emlékekről és azok felidézhetőségéről is szól. Olyasmi ez, mint egy utazás a főhős tudatalattijába, ahol nem minden emlék barátságos. Utóbbi szerepet épp a gyerekkor mesefigurái töltik majd be. Az emlékezet leggyakoribb formái mind megjelennek a könyvben: a szóbeli (Tom elmeséli Ninának rövid élettörténetét), a filmen rögzített (Tom egy tékában vetítőről nézi vissza életét) és az írott (Tom talál egy naplót). A regény igen személyesnek hat: Tom figurája egyidős az íróval, valamint mindkettejüknek van egy lánya. Az út során megjelenített figurák bizonyára Benyák számára is fontosak, ezáltal az ő elméjébe is betekintést nyerhetünk. Külön tetszett, hogy Pastor az út során Kurt Cobainnel is összetalálkozik, aki magányosan bandukol egy gitártokkal a kezében és nem mondjuk azzal a karneváli csapattal tart, amely a regény végén ismert személyek egész garmadáját vonultatta fel.
Noha az emlékezet illékkonyságát említni a könyv, arra sajnos nem tér ki, hogy a sztárok, történelmi személyiségek miért nem lesznek ebben a világban az enyészeté. Élő személy nincs már, aki Napóleonra emlékezne. A neve és a róla készült festmény alapján ismerjük. De az átlagemberekről is rengeteg kép készült és készül nap mint nap, az ő sorsuk mégis az élők kezében van.
A könyv olvasmányos, a stílusára hamar rá lehet hangolódni. Néhány hasonlat egészen költőire sikeredett, máskor viszont túlírtságot eredményezett. Kétségtelen, hogy az író remekül bánik a szavakkal. Ugyanakkor nagyon sajnáltam, hogy a koncepciót (ti. a túlvilág egy nagy massza, ahol mindenki angolul beszél) beáldozza annak, hogy nyelvezetében rendre angol kifejezések tükörfordításai köszönnek vissza („ez úgy hangzik, mint egy terv” és társai).
A nagy illúzió összességében egy remek szürreális utazás (ha valamihez hasonlítanám, az Flann O’Brien Harmadik rendőre lenne) egy nem is igazán antihőssel, inkább egy ellentmondásos apakarakterrel. A zárás volt az, ami nem nyerte el egyértelműen a tetszésem. Az írói hangnem kettőssége itt ütközik ki a leginkább: egyfelől tényleges happy end-et kapunk, más megvilágításban viszont az a boldog vég egészen elképesztően szürreálisra sikeresett és ezen húzás miatt ott van az a félmosoly is.
Benyák Zoltán: A nagy illúzió
Budapest, Athenaeum, 2016
367 oldal
