2013-ban kétszer jött el a világvége. A csillagos-sávos lobogó színeiben Seth Rogen és kompániája szabadította a világra a vegyes fogadtatású This is the End-et, a Union Jack alatt pedig Edgar Wright hozta össze a The World's End-et, ez utóbbi pedig minden tekintetben jobban sikerült. Wright Cornetto-trilógiájának jedi visszatérje ugyan talán nem a legjobb a három közül (Haláli hullák hajnala, Vaskabátok, Világvége), de azért társasági körben, gyakori időközönként felszisszenő üvegekkel és dobozokkal simán letarolhat egy péntek estét, focimeccs helyett. Megnéztük.
Duba Dániel: Az angol filmipar egyik legtehetségesebb rendezőjének harmadik fagyis nekifutása igazi feel-good movie. Aki hajlandó nekiugrani ennek a tizenkét állomásos kocsmatúrának, az utóbbi idők egyik legszórakoztatóbb másfél óráját kapja, amit a TV előtt tölthet. A haver-filmként induló The World's End kicsit olyan, mint egy marék diákcsemege. Az első perctől az utolsóig szemezgethetsz a tonnányi nyelvi geg - amik legtöbbje csak eredeti angol szöveggel teljesedik ki -, a rakat sci-fi, valamint horrorfilmes utalás és a pörgősre húzott, ötletesen megvalósított kocsmai bunyók között, mazsolaként félretolva a néhol kicsit gyengébbre sikerült jelenetrészleteket. Ezt szórja meg az író-rendező, Edgar Wright, a testrablós sci-fi és a "maroknyian a világ ellen" típusú túlélő-horror elemekkel, persze nyilván a lehető legkomolytalanabb hangvételben. Mindezt tetézve, ez a film tartalmazza minden idők egyik legszemtelenebb önspoilerét azzal, hogy Simon Pegg már a nyitójelenet narrációjában finoman előrevetíti, mi fog történni a szereplőkkel. Én szóltam.
Fincherista: Nem volt nehéz azonosulnom a Cornetto-trilógia záródarabjával, elvégre a kocsmatúra intézménye szülővárosomban, meg úgy általában is egy szinte kötelező középiskolai tradícióvá nemesedett. Aki végigjárta, illetőleg végigitta a nem éppen Michelin-kaliberű szolgáltatásokat nyújtó egységeket, azt mindig elismerték és természetesen megkapta a maga jutalmát. Szóval teljesen érthető, hogy az iszákos huligánok, akarom mondani a tea szürcsölő gentlemenek országában is akadnak, akik ezen az úton próbálják kivívni a tiszteletet maguknak. Kiváltképpen, ha azok a Simon Pegg által alakított örök lázadók sorát gyarapítják, akik egyetlen komoly sikerükként könyvelnék el egy ilyen túra teljesítését. Edgar Wright, korunk legkiemelkedőbb vígjáték-rendezője pedig kapva az alkalmon, avagy a sokadik világvége jóslaton, apokaliptikus küzdelemmel toldotta meg a kortárs angol színművészet javát felvonultató társadalom-szatíráját. Fogyasztásához baráti társaság, vagy legalább egy korsó Guiness javasolt, ha az épp nincs kéznél, akkor csak dőljünk hátra és röhögjünk egy jót az angol “hülyéken”.
hannigabi: Nem vagyok Simon Pegg őszinte híve, de a Haláli hullák hajnalát nagyon szerettem, így reményekkel telve ültem le a Cornetto-trilógia záródarabja elé, és el kell mondjam, ez borzalmas volt. Vitathatatlan, hogy vannak a filmnek érdemei. Az alapötlet, az első kocsmai tömegverekedés, és Nick Frost karaktere is hatalmas, utóbbinak pedig tényleg humoros. A pozitívumoknak viszont itt vége. Ez a film fáj, nagyon fáj. Simon Pegg erőlködése nagyon kínos, én éreztem miatta rosszul magam. Tudom, hogy nem kell tőle elvárni a nagy színészi játékot, de a ripacskodása egyszerűen nem volt vicces. A film közepén pedig jönnek ezek a tintavérű idegenek, és ezen a ponton meg kellett állítanom egy fél órára a filmet. Haverokkal, kicsit illuminált állapotban talán el lehet szórakozni ezen a filmen, így max egyszer végigszenvedhető, totál felesleges alkotás lesz, amit én inkább gyorsan el szeretnék felejteni.
Remy: Már most szeretném leszögezni, hogy nem vagyok a legnagyobb rajongója a Cornetto-trilógiának. A Haláli hullák hajnala még zseniális volt annak idején, de a Vaskabátok, valamint a "mostani" Világvége is csak egy korrekt iparosmunka Edgar Wright-tól. Tény, a történet remek. Haverok, sörözés, lazulás, röhögés meg miegymás. A Simon Pegg-féle társaság ráadásul akkor is képes poénokat ellövöldözni, ha alszanak. Ám ezek ellenére valahogy nem akart összeállni a film. A történet eleje lassú, nehezen építkező, a vége pedig ennek a szöges ellentéte, kapkodó, akciódús és minden a feje tetejére áll. Utóbbi esetek érthetőek, hiszen a világvégéről van szó, de az egyensúly hiánya mégis egyfajta keserű szájízt eredményezett. Talán a sör nem volt jó, vagy nem vágom, de maradandó élményt ez a film nem tudott okozni. Ettől függetlenül persze a jobb vígjátékok közé tartozik, ehhez kétség sem férhet.
Lakat Barnabás: A Wright-Pegg-Frost trió harmadik mozifilmes agymenése igazán kedves számomra, a trilógia másik két darabjával egyetemben, és ha tetszési sorrendet kellene felállítanom, akkor a Shaun of the Dead után ez kerülne a második helyre. A mentolos Cornetto nálam nagyon betalált, de vártam is, mint a messiást, és emlékszem, hogy mennyire csalódott voltam, amikor kiderült, hogy a hazai mozik nem fogják vetíteni. Így kénytelen voltam más forrásból hozzájutni az élményhez, amit 2013 szilveszterén, stílszerűen baráti társaságban, valamint jó pár sör kíséretében éltem át. Nem kellett csalódnunk, megkaptunk mindent, amit az ekkor már jól ismert alkotótábortól várhattunk. Az intelligens humort, egy jól ismert filmes toposz egyedi hangvételű feldolgozását, valamint a Wrightra jellemző lenyűgöző kamerakezelést és dinamikus vágásokat is. Mint az előző két filmben, így ebben is az a jó, hogy egyszerre működik vígjátékként, ami kifiguráz egy adott zsánert, illetve a pellengérre állított műfaj teljes értékű darabjaként is megállja a helyét. Ezt a tökéletes egyensúlyt harmadszor is grammra pontosan eltalálni pedig nem kis teljesítmény.
Ha tetszett amit olvastál, kövess minket a Facebookon és a Twitteren!
