Van az amerikai filmeknek egy klisévé merevedett halmaza: azokról kertvárosban játszódó alkotásokról beszélek, melyben tehetős polgárok élik mindennapjaikat. Ebbe a térbe hatol be a készítők kamerája leleplezve gyarlóságaikat, képmutatásaikat. Egyszerre vágyunk a helyükbe lépni, hiszen ki ne szeretné beteljesíteni az amerikai álmot kertes házzal, legalább két gyerekkel és szerető feleséggel. Világuk azonban a fentiek miatt taszító is. A Tobey Maguire alakította Paul már a kezdőjelenetben figyelmeztet a család fogalmának paradoxonára: „minél jobban vonz (…), annál nagyobb üresség vár rád.”

Ang Lee méltatlanul elfeledett drámájában, mint ahogy jó pár ’90-es évben készült filmben a ’70-es években járunk. A retrospektivitás azonban nem a kellemes felidézést szolgálja, ellenkező céllal van jelen: megmutatni, hogy a romlás évtizedekkel ezelőtt elkezdődött. A film történéseinek hátterében sokszor szól a televízió: Richard Nixont látjuk legtöbbször, amint tisztázni próbálja magát a Watergate-üggyel kapcsolatban; egy helyütt pedig a kamaszok a Divorce Court című válással kapcsolatos tévéműsort nézik. Kezd felnőni tehát egy generáció, amely kiábrándul a politikából, a válás pedig lehet, hogy hamarosan a szülők közt is végbemegy. Ironikus, hogy az események Amerika egyik legfontosabb családi ünnepén, Hálaadás idején játszódnak, azonban a szülők helyzete épp a vacsorakor marad reflektálatlanul. Helyette az asztali áldást mondó Wendy (Christina Ricci) a vérrel szerzett földet és az éppen zajló vietnámi háborút emeli ki, természetesen ironikus felhanggal. A messzi konfliktus a filmben csak áttételesen van jelen: a testvérpár játszásiból úgy beszél egymással, mintha a seregben lennének, a szomszéd fiú műanyag katonákkal játszik és modellrepülőket robbantgat, a film zenéjében pedig távol-keleti dallamok köszönnek vissza. A legközelebbi konfliktus a családon belül zajlik, bár nem annyira a nyílt színen. Az apa (Kevin Kline) miközben a szomszéd nővel (Sigourney Weaver) kavar, feleségével, Elenával (Joan Allen) olyan buliba csöppennek, melyben slusszkulcsokkal sorsolják ki, hogy a jelen lévő (egyébként házas emberek közül) ki-kivel fog este távozni. A rossz mintha tehát a kamaszok előtt van, ébredő szexualitásuk viszont szúrja a felnőttek szemét. Nem véletlenül: Ben lányához intézett fejmosása miszerint várjon még, majd érezni fogja ki az igazi, üres szópuffogtatás és képmutatás csak. A férfi már beleragadt a kapcsolatok és hazugságok hálójába. Elena, a megcsalt anya, lánya képében viszont fiatalkori szabad önmagát látja, Wendyben így a film fő konfliktusa sűrűsödik össze. Mindeközben jeges vihar közeledik a város felé, melynek tombolását nem látjuk, ugyan, csak az utána hagyott pusztítást és a befagyott tájat. Az ábrázolt helyzet allegóriája ez, melyben, mint tudjuk, a gyerekek húzzák a rövidebbet, de ennél többet spoiler nélkül nem mondhatok. Aki attól tart, hogy így is túl sokat árultam el a filmről, megnyugtatom, hogy csak a töredékét vázoltam fel. Összetettebb alkotás ez annál, mint hogy néhány szóban értekezni lehessen róla. Az értelmezéshez akár a történet során felbukkanó könyvek is közelebb vihetnek.

A fentebb említett néhány névből már látható volt, hogy igazi sztárparádéval van dolgunk. A lista kiegészítendő még Elijah Wood és Katie Holmes nevével, a felsorolás azonban így sem teljes. Christina Ricci különösen jól hozza Wendy karakterét, aki mint írtam, a film egyik legfontosabb eleme. Hasonló szerepe Thora Birchnek volt az Amerikai szépségben, melyet nem véletlenül hoztam szóba. A játékidő alatt többször éreztem úgy, mintha a Jégvihar lenne Sam Mendes filmjének előfutára. Ang Lee alkotását meglepő módon a leghíresebb díjátadók szinte teljesen mellőzték: Golden Globe-on Sigourney Weaver kapott jelölést (némileg érthetetlenül), az Oscar gáláról pedig teljesen hiányzott. A magam részéről örülnék, ha minél több emberhez eljutna ez a nagyszerű film. 10/10

A film MAFAB adatlapja