Az elmúlt évek sikerei arra a döntésre sarkallták a Disney fejeseit, hogy a létező összes klasszikus meséjüket forgassák újra, ezúttal élőszereplős változatban. Hogy ez mennyire jó, vagy eredeti ötlet, az majd kiderül, ha, például megjelenik Az oroszlánkirály, vagy a Dumbo. A siker egyelőre garantált, A Szépség és a Szörnyeteg az első hétvégén csak az USA-ban visszatermelte a költségvetését. Egyelőre úgy tűnik, hogy a Disney ráhasalt erre a három témára (Star Wars, Marvel és a klasszikus mesék), és próbálja ezeket a lehető legkevesebb kockázattal elkészíteni. A következőkben az elmúlt évek legkiválóbb újragondolásait gyűjtöttem össze, legtöbbjüknek azonban csak az eredetije Disney. Ami közös, az az, hogy mind lenyűgöző látványvilággal és elképesztő mennyiségű világsztárral bír.

9. Pán:

Talán az egyik legtöbbször feldolgozott történet Pán Péteré, de ez volt az első, hogy valaki az egészet a legelejéről szerette volna kezdeni, vagyis az 1953-as film előzményét készítette el Joe Wright. Ebben a filmben Pán Péter és Hook egy oldalon állnak és együtt szállnak szembe a Nirvanát kornyikáló, szebb napokat is látott Hugh Jackman-féle Feketeszakállal. Viszont mindezek ellenére, a Pán egy kifejezetten élvezetes film, tucatnyi nagyszerű ötlettel. Ahogyan a következőkben, úgy itt is ismert színészek neveivel próbálták becsábítani a nézőket a moziba, ebben az esetben korlátolt sikerrel. A kritikai és a nézői siker is elmaradt, ami érthetetlen, hiszen élvezetes kikapcsolódás.

8. Alice Csodaországban:

Tim Burton legendás kreativitását talán kissé kioltotta Lewis Carol elborult agyszüleménye, ráadásul a rendező láthatóan kevésbé tud bánni a számítógépes képalkotással, mint a stop motionnel, mégis élvezetes minden pillanata. A színészválasztás pedig kárpótol mindenért, Mia Wasikowski nagyszerű Alice, Johnny Depp végre nem Jack Sparrowt játszik, hanem egy címeres bolondot, Helena Bonham Carter pedig szintén hírnevéhez méltóan alakítja a Szív királynőjét. A rendező életművének talán nem a legfényesebben ragyogó színfoltja, azonban ezen a listán bőven elfér, hiszen azóta már folytatást kapott, bár az már csak egy fokkal jobb a középszerűnél.

7. Demóna:

Helyenként meglepően durva és erőszakos, de közben minden ízében igazi Disney. A tündérmesébe oltott fantasynak nem Angelina Jolie az egyetlen aduásza, pedig már eleve az is egy csavar, hogy a főgonosz a főszereplő. Ráadásul Csipkerózsika olyan erőtlenre és bárgyúra sikerült, hogy Jolie akkor is ellopná a showt, ha nem róla szólna a film. Az, hogy az ’59-es eredetinél árnyaltabban mutatja be a karaktereket, ugye, nem nagy durranás, de mindez eléggé meglepő módon történik, néhány lazán 16-os karikás jelenet keretében. A mondanivaló kicsit rágós, ember legyen a talpán, aki hat év alattiaknak elmagyarázza ezt a filmet, de pont családi szórakozásnak ideális.

6. Tarzan legendája:

Bár tényleg nem hibátlan és néha kacagtatóan bugyuta dialógusokat hallhatunk a szereplők szájából, alapvetően egy bőven korrekt kalandfilm. Elég bátrak voltak a készítők ahhoz, hogy ne a klasszikus majomember történettel rukkoljanak elő, hanem a civilizációba visszatért John Clayton kongói kalandjaival, amely mellesleg, csak nyomokban tartalmaz bármiféle Tarzant. Felesleges lenne felsorolni, milyen nagy neveket szerzett meg magának a produkció, főként, hogy a címszereplőt alakító Alexander Skarsgard finoman szólva kevésbé sokoldalú tehetség. Legjobb pillanatai azok, mikor, két (ez esetben inkább négy) lábon járó tesztoszteronbombaként, gorillákat kergetve, üvöltve és fékevesztetten fesztiválozik a dzsungelben.

5. Hook:

Talán csak az elfogult gyermek beszél belőlem, hiszen több tucat alkalommal láttam a filmet, de ebben a filmben tényleg sikerült újragondolni a történetet. Mára kissé megkopott a fénye, de Spielberg elképesztő csapatot hozott össze és a mai napig felhőtlen szórakozást nyújt.

4. Hamupipőke:

Kenneth Branagh, aki korunk legnagyszerűbb Shakespeare adaptálója, aki ebben az esetben is a lehető legjobb úton járt, hogy valami fantasztikust, egyedit és felejthetetlent alkosson. A hatalmas siker most elmaradt, pedig megint csak, a legtöbb körülmény adott volt. A színészgárda itt is fenomenális és kitesz magáért, még szegény Robb Stark is. A látvány és a zene pedig megint csak olyan dolog, ami már-már magától értetődően kiváló egy Disney film esetében (hiszen itt maga a remake is a Disney kezei közül került ki). A film igyekszik az aranyközépúton járni, hogy egyszerre legyen élvezetes a gyerekek és az idősebbek számára is, de ez az, ahol elromlik a dolog. Néhol kicsit túl komoly, itt érezhetően kevésbé is figyeltek a gyerekek, esetenként pedig olyan botor megoldásokkal operál, hogy az előbbiekből kiindulva azt is hihetjük, hogy ez két külön film.

3. A Szépség és a Szörnyeteg:

A most megjelenő alkotásnak valószínűleg egy oka van a szégyenre, mégpedig, hogy minden további nélkül, szinte jelenetről jelenetre másolja le a ’91-es változatot. Ezen kívül minden a helyén van benne, a zene még szebb, a látvány kis híján könnyfakasztó, a történeti következetlenségeket is kiküszöbölték és a színészek túlnyomó része szinte könyörög, hogy legyen egy kicsit több lehetőségük a tehetségüket a prózában is megmutatni. Mert ne legyenek senkinek kétségei, ez egy musical.

2. A dzsungel könyve:

Jon Favreau elképesztően élethű módon meséli el Maugli történetét, miközben az eredeti regényhez is sokkal inkább hű marad, mint az 1967-es verzió. Sokkal sötétebb és életszerűbb tónusa van ennek a filmnek, miközben ugyanúgy felcsendülnek az ismert dallamok és továbbra is gyerekbarát marad a film. A filmet érdemes eredeti szinkronnal is megtekinteni, hiszen a szereposztás ott is parádés, a számítógépes animáció aprólékosan kidolgozott.

1. Elliot, a sárkány:

Talán az eredetihez képest ez a film esett át a legtöbb ráncfelvarráson, és hihetetlenül jót tett neki. David Lowery először rendezhetett nagyköltségvetésű produkciót, ez pedig kiváló ötletnek bizonyult a stúdió részéről. A kedves és zöld bundájú sárkány, Elliot és az árván maradt kisfiú, Pete története az egyik legjobb Disney-film az elmúlt évtizedből. Nagyszerűsége az egyszerűségében rejlik, kevés szereplőt mozgat, de azok motivációit, érzéseit egy gyerekfilmhez képest meglepő alapossággal ábrázolja a film. Igazi felüdülés az erőltetett és gyakran céltalan feldolgozások sorában.

Hogy hány évre elegendő meséje van a Mickey egeres stúdiónak, hogy évente egy-két élőszereplős remake-el kápráztassák a nézőket, és hogy ezt meddig veszi be mindenki, én egyelőre elképzelni sem tudom, hiszen, amíg jegyet vesznek ezekre a filmekre, a stúdió egyre újabbakkal fog előállni. Ha azt azonban egyre javuló minőséggel csinálja és nem csak újraforgatja a neves elődöket, biztos, hogy emberek milliói továbbra is özönleni fognak a filmekre.