Et tu mi fili, Theron?
David Leitch, Chad Stahelski-vel karöltve 2014-ben megalkotta a „mumust”, alias John Wicket, aki Keanu Reeves megformálásában egy új szintre emelte a verekedést, amit a filmekben addig láttunk. Egy brutális, realisztikus koreográfiával megáldott, hosszú kiállásokban és áll egy snittes jelenetekben gazdag bosszúálló mozi lett ez, ami eléggé megosztotta mind a kritikusokat, mind a nézőket. A történet egyszerűsége a „töltsük ki az időt, amíg Keanu szarrá ver pár embert” érzetet keltette és új szint ide vagy oda, valakinek maga a bunyó se nyerte el a tetszését. Tény és való, John Wick karaktere kicsit olyan volt, mintha valaki hard fokozaton játszana egy verekedős játékkal, csak éppen mellé még bekapcsolná a GOD módot. Ugyan ezt az eszmét és felfogást követte az idén mozikba került folytatás, annyi különbséggel, hogy a sztori itt már jobbra sikerült és ráadásul sikerült egy jól kitalált, az egész világot átszelő bérgyilkos világot felépítenie, ami minden túlzásával és GOD módjával együtt, egy működőképes receptnek bizonyult. Természetesen, akiknek már az első rész is sok volt, azoknak a folytatás is többnyire a felejthető kategóriába esett.
Ám a készítők, élükön David Leitch-el, nem búslakodtak, hanem folytatták az általuk megkezdett utat. Amíg kollégája, Chad Stahelski megrendezte a már említett 2. részt, addig ő belevágott Charlize Theron főszereplésével, egy 80-as évek Berlinjében játszódó kémsztoriba, ami ugyan azt a receptet követte, amit Keanu Reeves mumusa.
Lorraine Broughtont (Charlize Theron), a brit titkosszolgálat bevállalós ügynökét, egy veszélyes feladattal bízzák meg. Berlinben megöltek egy MI6 ügynököt, ami már elegendő indok lenne, hogy kivizsgálják az ügyet, jelen esetben viszont sokkal többről van szó. A megölt ügynöknél ugyan is volt egy lista, ami tartalmazza az MI6 megannyi ügynökének és kettősügynökének a személyazonosságát. Már ez a szomorú tény, hogy ellopták eme listát hatalmas problémát okozhat az MI6-nek, de bizony az ügynökeik is veszélybe kerülhetnek, ha a lista rossz kezekbe kerül. Ennek a listának a minél gyorsabb visszaszerzése érdekében küldik a Berlini pokolba Lorraine ügynököt, akinek küldetését azonban a KGB kíváncsi természete eléggé megnehezíti. A túlélés és a nyomozás meggyorsításának érdekében Lorraine felveszi a kapcsolatot a helyi, már évek óta beépített ügynökével, David Percivallal (James MacAvoy), akinek segítségével a hosszadalmas kötelező köröket átugorván tud előre haladni Berlin utcáin a lista megtalálásának érdekében. Viszont ahogy egy ilyen kém küldetésnél megszokhattunk, senki és semmi nem az, aminek elsőnek látszik.
David Leitch nem aprózta el a dolgokat. A 80-as éveket választotta filmje helyszínéül (melynek sztoriját a The Coldest City című képregény szolgálja), és annak minden sajátosságát remekül kihasználva mesélte el Lorraine történetét. A film konkrétan egy 80-as évekbeli adrenalin bomba mind a képi világát, a hangulatát az atmoszféráját valamint a zenei világát (nálam lepipálta mind a vol. 2, mind a Baby Driver soundtrack albumát) tekintve. Remekül lett felépítve, minden egyes képkocka tökéletesen van megtervezve és felvéve, amihez a fantasztikus zene tökéletesen párosul. Nem esik túlzásba, nem érzed úgy, hogy picit túltolták a hangulatot, minden a helyén van és eme korszak kedvelőinek minden igényét kifogják elégíteni a látottak. Arról nem is beszélve, hogy a filmet nagyrészt hazánkban forgatták, így a magyar nézőknek rengetek ismerős utca, épület vagy éppenséggel metróaluljáró szúrja majd ki a szemét. Ezekhez a fantasztikus elemekhez pedig olyan remek színészek párosulnak, mint a főszerepet játszó Charlize Theron, James MacAvoy valamint a mostanában egyre népszerűbb és egyre többet foglalkoztatott Sofia Boutella (Kingsman, Star Trek: Mindenen Túl, A Múmia). De az apróbb mellékszerepekben is olyan nevek tűnnek fel, mint John Goodman, Toby Jones vagy éppenséggel az a Bill Skarsgård, aki a szeptemberben érkező új AZ feldolgozásban magát Pennywise-t alakítja. Kivétel nélkül mindegyikük remek munkát végzett, MacAvoy újfent bizonyította, hogy bármilyen karaktert rá lehet bízni, minden jól áll neki, és gond nélkül eljátssza, Boutella kisasszony pedig filmről filmre egyre többet fejlődik és ha így halad, pár év múlva már nem csak a szexi alakjával fogja magára felhívni a figyelmet.
Ám hiába a vérbeli 80-as évekbeli hangulat és eme korszak minden sajátossága, a központi, a lényegi részét a filmnek még is az adja, amit a John Wickben megismerhettünk. A brutális, reális és hosszú kiállásokkal operáló verekedős jelenetek, amik talán most lettek a lebrutálisabbak és leghihetőbbek, ez pedig annak köszönhető, hogy Leitch lehozta Lorraine karakterét a földre, elvette tőle a GOD módot, és emberivé, sebezhetővé tette. Természetesen a harcok kimenetelét illetően most sem lesz kétségünk afelől, hogy Theron mindenkit lenyom, de ahogy eljut a végére a dolgoknak, az sokkal hihetőbb és ezáltal átélhetőbb, mint John Wick esetében, ahol Keanu egy sebezhetetlen Terminátorként rombolt végig mindenkin, akihez alig tudtak hozzáérni, és ha hozzá is értek, az se viselte meg különösebben. Theron karaktere ezzel szemben viszont kapja az ütéseket rendesen, és nem tűnik mindig úgy, hogy ura a helyzetnek, és simán meglesz neki az utolsó ütés vagy fejlövés az adott szituációban. Ezeknek az ütéseknek a nyomai pedig meg is látszódnak rajta, és nem csak kék és zöld foltok formájában, hanem bizony a fizikai állapotát tekintve is hihető, hogy most egy kiadós és hosszadalmas verekedésen van túl éppen, ahol nem egyszer a lépcső alján vagy a falnak csapódva végezte. Ennek köszönhetően pedig míg a John Wick akcióit és verekedéseit szimplán csak élveztem, addig itt egyenesen fájtak is a látottak. Ez a fajta változtatás, illetve a karakter erejének visszafogása, talajon tartása pedig nagyon jót tett a filmnek. És ha már itt tartunk, nem mehetünk el szó nélkül amellett, hogy bizony Charlize Theron kaszkadőr és düblőr nélkül dolgozott, azaz kivétel nélkül minden egyes akciójelenetben, legyen az verekedés, autósüldözés vagy emeletről való leugrás, ő látható. Eddig is tudni lehetett róla, hogy egy filmben mindent megtesz annak érdekében, hogy tökéletesen adja vissza a karaktert, de akkor is le a kalappal előtte, hogy ezt így ebben a formában 100%-ig bevállalta. De említhetném a közös nagy jelenetét is Sofia Boutella kisasszonnyal, ami szintén nagyon vad és bevállalós, és ennek következtében elképesztően szexire sikerült.
Ám sajnálatos módon, az összkép mégsem lett tökéletes. Egyfelől azért nem, mert a sztori érdemi részét kb. 20 percben el lehetne mesélni, ennek köszönhetően pedig egy idő után picit érezhető és zavaró, hogy a sztori maga csak töltelék epizód Theron kemény seggszétrúgásai közt. A cselekmény az átlagnál ugyan picit lassabb, de hála az égnek csak nagyon ritkán ül le és ennek köszönhetően egyszer sem fog előjönni a székben való mozgolódás esete. Másfelől pedig azért érdemel egy fekete pontot a stáb, mert ezt az elég egyszerű és rövidebben is tálalható sztorit még így is képesek voltak annyira túlkombinálni és túlbonyolítani, hogy a végére majdnem teljesen kisiklik és mire vége összeáll a kép, hogy akkor most ki kicsoda, ki kivel van és ki hazudik valamint hazudja azt, hogy nem is hazudik, az ember már csak egy vállrándítással egybekötött „aha, és?” kérdéssel zárja le magában az egészet. Bosszantó, mert hihetetlen sok és remekül sikerült eleme van a filmnek, ami azonban nem tudja velünk teljes mértékben feledtetni a történet hiányosságait.
Make another one?
Összességében bár egy enyhe keserűséggel a számban hagytam el a mozitermet, de ez mire hazaértem, már szinte teljesen el is múlt. David Leitch kitett magáért és kijelenthető, hogy jó kezekben van nála a Deadpool folytatása. Azt azonban el kell ismerni, hogy hiába a fantasztikus 80-as évekbeli hangulat és atmoszféra, hiába a jó színészek, a remek verekedések és a fantasztikus zene, a sztori sajna hagy némi kívánnivalót maga után. Hogy magában a karakterben van e kraft még egy filmre? Nos, szerény véleményem szerint van, hiszen a kémsztorikból sohasem elég, csak ha valaha össze is jön a folytatás, kéretik a történetet sokkal jobban kidolgozni. Ez így egynek elment és van annyi érdeme az összképnek, hogy ne haragudjak rá annyira, mint amennyire kéne, de legközelebb egy picivel azért többet szeretnék látni ezen a téren. 8/10
Ha tetszett, amit olvastál, kövess minket a Facebookon és a Twitteren!
