Teljesen valószínűtlen szituáció ugyan, de ha mindennemű háttértudás nélkül ültem volna le a film elé, és valaki azt mondta volna, hogy most a Coen fivérek legújabb munkáját fogom látni, ami a Fargo kvázi folytatása, akkor bizony hittem volna neki. A Három óriásplakát ugyanis mind stílusát, mind hangvételét tekintve rokonítható Coenék lassan negyedszázados mesterművével, és hát további egyértelmű kapcsolódási pontként ott van Frances McDormand is. Sőt, még a két film zeneszerzője is ugyanaz, Cartell Burwell személyében. Ezek után nem csoda, ha az ember párhuzamot von. És van még valami közös. Miképp a Fargo, úgy a Három óriásplakát Ebbing határában is zseniális.

Ezért pedig egy rakás rendkívül tehetséges embert illet dicséret, élükön Martin McDonagh-val, aki már első (egész estés) filmjével, a rettenetes magyar címet kapott In Bruges-el elérte, hogy a filmkedvelők és a szakma árgus szemei egyszerre szegeződjenek rá. Bemutatkozása elnyerte mindenki tetszését, aki kedveli a brit bűnügyi filmeket, a Coen tesók, vagy Quentin Tarantino munkásságát. És talán ez az a három dolog, amivel nagyjából körül lehetne írni McDonagh korábbról is ismerős, ám mégis sajátos stílusát. Fanyar, szatirikus hangvétel, mesterien megírt párbeszédek és hanyag elegancia brit módra, avagy némi európai íz a nagyszerű receptbe. Mindez pedig kiváló színészválasztással megspékelve.
Négy évet kellett várni az albioni fenegyerek következő dobására, aminek magyar címét a forgalmazó valószínűleg már csak azért is, dacból erőszakolta meg, ez volt a Hét pszichopata és a si-cu. Ez a film talán nem ütött akkorát, mint a bemutatkozó darab, ám mindenképpen jó és roppant szórakoztató filmről van szó. Ezúttal előtérbe kerültek a komikus elemek és egy sok karaktert mozgató, vicces, néhol brutális krimi-vígjátékot kaptunk, amit a korai Guy Ritchie filmek kedvelői bizonyára tárt karokkal fogadtak. Ez volt 2012-ben, szóval úgy tűnik, hogy McDonagh nem az a kapkodós fajta, inkább szép komótosan, de biztosra megy, az új filmjével pedig talán még magasabbra helyezte a lécet, mint eddig.
A Három óriásplakát az első képkockájával magába szippant, majd felrak egy baromi rázós érzelmi hullámvasútra, amiről el sem ereszt két órán keresztül - bár ez az idő rövidebbnek fog tűnni - , aztán kidob a székből, hogy kábán támolyogva gondolkozhass el a látottakon.Mildred Hayes (McDormand) egyedülálló anya, aki tinédzser fiával él Ebbing látszólag álmos kis városában, ami persze isten háta mögötti mivoltából fakadóan kiváló táptalajt nyújt mindennemű rossznak, amit ember elkövethet, így a gyilkosságnak is. Mildred lányát hét hónappal ezelőtt gyilkolták meg a város határában, ahol három hatalmas hirdetőtábla áll, melyeket már harminc éve nem bérelt ki senki. Az anya, kinek bánata ekkorra már az inkompetens, eredményt felmutatni képtelen rendőrség iránti haraggá, és a tettes felé táplált bosszúvággyá torzult, kétségbeesett és rendkívül provokatív lépésre szánja el magát. A három táblára olyan plakátok kerülnek, melyek feliratai beledörgölik a helyiek és legfőképpen a helyi a rendőrök képébe, hogy attól még hogy elfordulnak, kurva nagy baj van, és valamit tenni kéne. A gigantikus, vörös alapon fehér betűkkel díszített középső ujj pedig Willoughby rendőrfőnök (Woody Harrelson) seggébe nyúl fel legmélyebben, akit történetesen más, hasonlóan súlyos probléma is nyom. Mildred részben eléri célját a plakátokkal, ismét központ téma lesz az őt ért tragédia, ugyanakkor olyan, nem várt események láncolatát is beindítja, melyek folyományaként sajnálat tárgyából rövid időn belül a közutálatévá formálódik át. Ő azonban nem hátrál meg, sőt minden egyes rosszalló tekintettel, vagy gúnyos megnyilvánulással csak nő a dühe és az elszántsága.
Olyan film ez, melyet nem a cselekménye, sokkal inkább a karakterei visznek el a hátán, nem az a fontos, hogy mi történik éppen, hanem az, hogy ami a múltban történt, az miképpen befolyásolja szereplőink cselekedeteit, személyiségét. Frances McDormandet nem hiába jelölték a legjobb női főszereplőnek járó Oscarra, nagyszerűen alakítja a bánatát haraggá formáló Mildredet. Karaktere nagyjából olyan, mintha Allan Ripley-t elegyítenénk Clint Eastwood marcona figurájával a Gran Torino-ból.
Hasonlóan széles játéktér jut a mellette feltűnő két férfi mellékszereplőnek, Woody Harrelsonnak és Sam Rockwellnek is. Harrelson hozza a tőle megszokott színvonalat, karaktere talán az egyik legfedhetetlenebb a filmben. Nem igazán tesz olyat, ami miatt kétkedve nézhetnénk rá, pusztán csak a körülmények áldozata, mindemellett igazán fontos, központi figurává válik a film derekánál, legalábbis a Rockwell által alakított Dixon karakterfejlődésére nagy hatással van, és ez a film egyik legnagyszerűbb pontja. No meg maga Dixon. 
Érdekes, hogy mindkét színészt jelölték a legjobb férfi mellékszereplő kategóriában, és szívből remélem hogy utóbbi meg is kapja majd az aranyszobrot érte, hiszen amit a vásznon művel, az valami szenzációs. Kellet persze ehhez az, hogy a karakter úgy legyen megírva, ahogy, de nyilvánvaló, hogy nem tudta volna bárki így eljátszani. Mivel a film tényleg leginkább a szereplőkre és a köztük lévő viszonyrendszerre épít ezért túl sokat nem merek elárulni abból, amit láthatunk tőle. Mindenesetre a film legjobb jelenetei - meg a legbrutálisabbak is - az ő nevéhez fűződnek, és nagyjából definiálni lehetne vele a karakterfejlődés fogalmát is. Hol vicces, hol dühítő, hol pedig fájó, de mindenképpen hatalmas élmény nézni őt.Akik a rendező korábbi munkáit is szerették, azoknak biztosan tetszeni fog a Három óriásplakát Ebbing határában. Benne van minden, amitől azok is jók voltak. Éjsötét, szarkasztikus humor, dráma, illetve az egész filmet áthatja valamiféle nyugtalanító feszültség, ami abból adódik, hogy sosem tudhatod, kivel mi fog történni, számítasz erre vagy arra, de legtöbbször meglepetésben lesz részed. Véleményem szerint az író-rendező eddigi legjobb, de mindenképpen a legérettebb munkája ez. Problémája talán azoknak lehet vele, akik egy hagyományos bűnügyi filmet várnak (ezúton is üzenem, hogy ne tegyék), hiszen mint azt kifejtettem, ez a film a karakterekről és azok viszonyáról szól, egy már kész szituációban. Ezt pedig az eléggé szokatlan lezárás is csak aláhúzza, ami után döbbenten ülhetünk még egy darabig a székünkben, azon mélázva, hogy milyen rohadt jó filmet láttunk az imént. Az év egyik legjobbját, ha engem kérdeztek, hiába van még csak január.

9/10

A film MAFAB adatlapja

Ha tetszett, amit olvastál, kövess minket a Facebookon és a Twitteren!