Hogy ma Kolumbiáról csak másodsorban a szépségkirálynői, vagy a régióra jellemző testes, aromadús kávéja jutnak eszünkbe, az egyetlen embernek köszönhető. Ezt az embert idősebb George Bush amerikai elnök az állam első számú ellenségének nevezte, odahaza Medellínben viszont a mai napig hősként, a szegények messiásaként tisztelik. Nem véletlen, hogy a világ leghírhedtebb drogbárójának finoman szólva ellentmondásos személyisége rengeteg könyvet, filmet és sorozatot megihletett. Pablo Emilio Escobar Gaviria, alias El Patrón, Don Pablo vagy egyszerűen csak El Diablo legendáját ezúttal Virginia Vallejo, Escobar egykori szeretőjének önéletrajzi könyvén alapuló filmadaptációja szövi tovább.
Escobar már fiatalon rákapcsolódott a Kolumbia szegényebb negyedeit átszövő bűnös érhálózatra. Piti tolvajlás, csempészet, emberrablás, egy idő után viszont már egyre kegyetlenebb módszerekkel próbált hírnevet szerezni magának, így néha még akkor is kivégezte a túszait, ha előtte megkapta értük a váltságdíjat. Igazi felemelkedését akkor kezdte meg, mikor a marihuána után egy újabb kábítószer kezdett divatba jönni az Egyesült Államokban. Bizony, a benzoil-ekgonin metilészterről van szó, vagyis a kokainról.
A film a gyönyörű Virginia Vallejo kolumbiai TV riporter által kapcsolódik bele a történetbe, aki meghívást kap a már kiterjedt bűnözői hálózattal rendelkező, dúsgazdag Escobar magánbirtokán, a Hacienda Nápolesben tartott VIP partyra, amit Escobar a szegények megsegítésére indított projektje miatt tartottak ‘81-ben (tehát évekkel azután járunk, hogy a drogbáró golyót küldött Barry Seal mellkasába – bocs, ha ez valakinek spoiler volt, de aki nem látta még a tavalyi év egyik legjobb filmjét, az vagy újszülött, vagy egy balek). Mint az később kiderül, a party igazi apropója a Medellín kartell új vezetőjének királlyá avatása, Pablo Escobar teljes, centrális hatalmának beteljesülése.
Vallejo volt az első, aki riportot készített a drogbáróval, később pedig a szeretője lett, és bár a film eredeti címe Loving Pablo, a játékidő Vallejo és Escobar kapcsolatát meglehetősen vázlatosan bontja csak ki. A szerelmükről – már ha volt is más köztük pár ágyjelenetnek aligha nevezhető pillanaton, és sok méregdrága ajándék ékszereken kívül – nem tudunk meg nagyon semmit. Ebből a szempontból a magyar forgalmazó kivételesen nem tett rossz lóra a címváltoztatással, mert ugyan a film végig próbálja Vallejo szemszögéből láttatni az eseményeket, a nő valóban csak lencseként szolgál, melyen keresztül tanúi lehetünk a kolumbiai kokainkirály elkerülhetetlen bukásának.
És attól eltekintve, hogy a filmben csupa rosszarcú gengsztert, vérbő kivégzést, árulást és súlyos drámát látunk, ez a bukás egészen pazar képekkel lett a könyvből a vászonra emelve. A néhol igen durva jelenetei is egyfajta ízléses eleganciáról – sőt, tovább megyek –, visszafogott humorról árulkodnak. Nagyjából úgy, ahogy azt Scorsese csinálja, csak kicsit kevésbe agresszíven. Persze az igazi Escobar és Vallejo meglehet a fejüket ingatva bírnák csak nézni Javier Bardem és Penélope Cruz angolul, de spanyol akcentussal előadott, néhol már szinte karikatúrába hajló alakítását, mégis az az elképesztő szenvedély, amivel léteznek a kamera előtt, egy idő után átragad a nézőre, és emiatt még a játékidő lassabb pillanataiban sem érezni, hogy a film leülne. Ha épp a forgatókönyv engedi, Bardem egészen félelmetes, Cruz pedig az állandó rikácsolásai között néha akkor szolgál döbbenetes pillanatokkal, amikor nem is számítasz rá.
Viszont az Escobar sem kerüli ki azokat a kötelező kliséket, amik nélkül ma már nem létezik nagy költségvetésű gengsztermese. Látjuk, ahogy készpénz gurigákat tömködnek bőröndökbe, nem marad ki a gyerekekkel otthon ülő feleség hisztije (mostantól minden más lesz, de persze minden marad a régiben), megvan az ismert montázs a kartell/maffia/gengszterek mindennapi örömeiről és bánatairól (pia, csajok, darabolás láncfűrésszel, mikor épp melyik az öröm és a bánat). Azt is hozzá kell tenni, hogy a film semmi új árnyalattal nem szolgál Escobarról, hiába a női nézőpont. Ez – tekintve, hogy a közelmúltban láthattunkunk már egy filmet Benicio Del Toróval (Pablo: Paradise Lost), és egy elképesztően jó sorozatot is a témában (Narcos) – sokakban csalódást kelthet. Egy biztos, az Escobart senki ne hagyja ki, aki kicsit is hajlandóságot érez komolyabb filmélményeket is bevállalni ebben a július közepi nagy melegben. A Narcos után a legjobb film Pablo Escobarról.
Pénzen sok mindent meg lehet venni, de a kegyetlen lelkiismeretlenség és a fékevesztett gyilkolás egy idő után nem kifizetődő, az Escobar halálával csak még nagyobb erőre kapó másik szervezet, a Cali kartell, ezt még időben felismerte, és – ha lehet így mondani – már kifinomultabb eszközökkel élt. Pablo Escobar lelövése több száz kiképzett bérgyilkosnak jelentett hirtelen jött munkanélküliséget, akik egy idő után – akár csak a majd’ egy évezreddel ezelőtt a feudális japánban gazdátlanul maradt szamurájok – róninokként álltak neki terrorizálni és fosztogatni a helyieket, vagy álltak be különböző magán kézben lévő fél-milicista szervezetekhez.
Egy régión hosszú idő óta terpeszkedő katasztrofálisan egyenlőtlen vagyoni elosztás jó esetben Robin Hoodokat, kevésbé szerencsés esetben egy Pablo Escobart termel ki a maga társadalmi banánültetvényein, akivel szemben csak két választásod lesz. Elfogadod a pénzét, vagy golyót kapsz és veled mindenki, aki kedves neked. Anno Escobar ilyenkor csak annyit kérdezett, “Plata o plomo?”. Ezüst vagy ólom? Na, hogy legyen? 8/10
Ha tetszett, amit olvastál, kövess minket a Facebookon és a Twitteren!
