Az évadzáró első szenvelgős 20 percében csak arra tudtam gondolni, hogy már nem kell sokat kibírni, a fele eltelt. Aztán véget ért. Én pedig nem azt éreztem, amit a készítők akartak, hogy érezzek. Az járt a fejemben, hogy nagyon csúnyán át lettem verve. Utána viszont csak magamra voltam dühös, mert a sorozat a finálét megelőző részekben is ugyanezt csinálta: feleslegesen túlnyújtott epizódokkal operált, közben meg felülírt mindent, amit eddig tudtunk, hogy aztán sokkal kisebb legyen a tét. Vagy ne is legyen igazán?
Két hónappal ezelőtt megismertünk egy újságírónőt, Camille-t (Amy Adams), aki a főnöke unszolására –terápiás célból, hiszen a nő alkoholproblémákkal is küzd– visszautazik abba az álmos kisvárosba, ahonnan annak idején elmenekült, hogy tudósítson az ottani eseményekről. Wind Gapben ugyanis már két tinédzserlány is eltűnt, az egyik holtteste pedig azután kerül elő, hogy Camille a városba utazott. A premissza tehát tipikus krimisorozatot ígér, hiszen mindenki gyanús lesz és az egyszerre ismerős és idegen Camille kérdezősködésének sem örülnek túlzottan a helyiek. Hamar kiderül azonban, hogy az eset csak asszisztál ahhoz, hogy a főszereplő múltját közösen feltárjuk, hiszen az anyjával való kapcsolata távolról sem tűnik felhőtlennek, fiatalabb féltestvérét pedig alig ismeri. A közös munka szó szerint értendő, hiszen Camille feltörő emlékképeiből mozaik-szerűen áll össze a múltja. Ha pedig iszik, a jelen és a múlt még erősebben olvad egymásba. Ezekből a darabkákból kell a nézőnek összeraknia a nő múltját. Az említett jelenetek a leghatásosabb momentumai az Éles tárgyaknak: az emlékek egy-egy villanásra is feltűnhetnek, de a múltbeli alakok horrorfilmekhez hasonlóan a tükörben is megjelenhetnek.
Innen kitalálható, hogy ez a megoldás a néző megvezetésére is tökéletesen alkalmas. A sorozat pedig él is a lehetőséggel, ráadásul egy alkalommal az egyik epizód fejeződik be úgy, hogy a következőből kiderül, hogy csak a Camille fejében lejátszódó eseményeket láttuk. További példa arra, hogy a sorozat mást akar láttatni, mint ami az igazság (pontosabban jelentősebbnek és súlyosabbnak akar feltüntetni egy eseményt): egy visszaemlékezésből megtudjuk, hogy a főhős gyerekkorában talált egy kabint az erdőben, melynek fala tele volt pornóképekkel. Egy kislány persze joggal döbben meg ezen, de az egész jelenetnek leleplezés szaga volt: mintha egy olyan szekta búvóhelyét látnánk, melynek tagjai akár a borzalmas gyilkosságokat is elkövethették és a főszereplő vágásaihoz is közük lenne. Camille-nek ugyanis szavak vannak késsel a bőrébe metszve és miután a harmadik rész is azzal ér véget, hogy abból megmutatnak egy feliratot (mely az epizód címe is), egyre fárasztóbbá és ötlettelenebbé válik az egész. Egyben az is látható, hogy egy pár száz oldalas regény sorozatadaptációjában nincs annyi szufla, hogy nyolc epizódot tartalmasan kitöltsön.
Manapság egyébként is sok sorozat alkalmazza a hosszú film koncepcióját, mely azt is jelenti, hogy az egyes epizódoknak nem igazán van ívük. Tehát nem elkezdődnek valahol, majd véget érnek, hanem tényleg olyan, mintha egy filmet darabonként ülnénk végig. Szó se róla, hogy az egésznek van egy borongós, többé-kevésbé egységes hangulata és ezért azt javaslom, hogy aki még nem látta és teheti, minél több részt nézzen meg belőle egymás után, már csak a hangulatba való többszöri belehelyezkedés elkerülése miatt is. Az egységes látásmód annak is köszönhető, hogy a True Detective első évadához hasonlóan egy rendezői kéz: a Hatalmas kis hazugságokat is jegyző Jean-Marc Vallée vezényelte le a nyolc részt. A francia-kanadai készítő a már említett elegáns megoldásai mellett a drámát se nyomta le egyből a néző torkán, ezért nem vált soha önmaga paródiájává. Tökéletes arányban volt fogyasztható az a fullasztó légkör, ami a kisvárost és a főszereplő karakterét is körüllengte. Ha megbocsátom az átverős húzásait, akkor sem tudok elmenni amellett, amit már szintén említettem, hogy a nyolc rész indokolatlanul hosszú egy ilyen sztorihoz. Nem túlzás azt állítani, hogy ha valaki a 2–6. részt nem látja, tökéletesen érteni fogja a 7. részben történteket. A végkifejlethez pedig elegendő a záróepizód második felét megnéznie, ám csak azért, hogy kapjon egy olyan fordulatot, ami lenulláz mindent. Egy jó csavar lényege ugyanis, hogy az addigi eseményeket felülírva egy teljesen új értelmet adjon a sztorinak. Erről azonban itt szó sincs. A zárás sutba dobja a múlt emlékeitől épphogy megszabadult főszereplő történetét, jelezve, hogy bármennyire is marginálisnak tűnt az eset (érdemi nyom híján egy idő múlva a detektív is Camille múltját kutatja), mégiscsak a tettes kiléte áll a középpontban. Azonban hiába derül fény erre is, a motiváció rejtve marad, a néző pedig szembeköpve érzi magát. Az általam a napokban látott Felelsz vagy mersz című (szintén Blumhouse termék!) horrorfilm hozott hasonlót: ha hagyták volna nyílegyenesen végigvinni a konklúziót, akkor egy értelemmel és mondanivalóval bíró 6/10-es alkotás lett volna. A két médiumot azonban a rászánt idő miatt nem lehet összehasonlítani, hiszen egy 100 perces film bosszantó zárását könnyebb lenyelni, mint egy sorozatét, melyre ~8x55 percet szánunk.
Összességében az említettek ellenére is egy remekül megrendezett, stílusos sorozat az Éles tárgyak. A színészek között fiatal tehetségek is akadnak, mint a féltestvért játszó Eliza Skanlen, de a frászt hozza rám díjat Patricia Clarkson kapja az anya szerepében remek alakítással. Egyedül az egyik áldozat testvérét játszó Taylor John Smith tűnt antiszínésznek. Amy Adams is jól hozza a megviselt sorsú riporternőt, de ő még így is túl kedves jelenség ahhoz, hogy igazán elhiggyük neki, hogy bánatát alkoholba fojtja. Nyilatkozata szerint nem akar újra Camille bőrébe bújni, amit személy szerint meg tudok érteni, de emiatt valószínűleg második évad sem lesz. Így az egész zárlat csak lóg a levegőben egy öncélú fordulattal. 5/10
Ha tetszett, amit olvastál, kövess minket a Facebookon és a Twitteren!
