A blogon már többször is értekeztünk az ázsiai kontinensről származó filmekről, hol hosszabban, hol rövidebben, hol szebben, hol rosszabb szájízzel, de annyi már bebizonyosodott, hogy jól megvagyunk velük. A mai alanyunk a The Wailing rendezőjének egy korábbi filmje, egy kőkemény thriller, a 2008-as Chugyeogja, avagy Az üldöző lesz. Mindenkinek jó szórakozást hozzá!
Fincherista: Manapság már a stricik élete sem játék és mese. Nem elég, hogy az a sok perverz gyökér kárt tehet az áruban, mostanság még el is tűnik néhány a tranzakciót követően. Joong-Ho (Kim Yun-seok) persze miért is hagyná ezt szó nélkül, igyekszik minél gyorsabban felfedni az igazságot, s gyorsan meg is találja a baj forrását. Az illető alapos elcsépelése után viszont az őrsön találja magát a jómadárral, s a papíron kiválónak tűnő terv a bürokrácia lassan forgó kerekei közé reked. Eközben pedig csak ketyeg az óra, hiszen az áru még nincs kéznél, csak a szemétláda, aki ráadásul össze-vissza hadovál a látszólag inkompetens rendőröknek. Hogy ez mennyire sarkított, vagy velős rendszerkritika Hong-jin Na részéről, az kissé nehezen belőhető, az mindenesetre bizonyos, hogy filmje maradandó kalandba rángatja nézőjét. A száguldó, horrorba illően durva in medias res után jön egy lassabb, de nem kevésbé érdekes rész az őrsön, ahol a konfliktus összetettségéből és az illetékesek tehetetlenségéből fakadó viszályok viszik a hátán a filmet, hogy aztán a végső etap ismételten felpörögjön. Az üldöző műfajilag az előbb felsoroltak alapján kissé nehezen besorolható, a thriller és horror határmezsgyéjén mozgó főgonosza mellett kapunk egy rejtélyt, egyszerűbb krimibe illő megoldást és néhány, realizmusával tetszelgő akciót is. Az ázsiai, főképp keleti alkotások kedvelői számára alapfilm, noha kedvenccé aligha fogja kinőni magát, ugyanakkor a kontinens filmművészetét kevésbé ismerők számára is javasolt Az üldöző, hiszen sem filmnyelvében, sem megoldásaiban nem üt el annyira a fősodor alkotásaitól, hogy az „avatatlan szem” ne szórakozzon jól rajta.
Mikesi Tomi: Az üldöző egyik nagy erénye, hogy bár sem formailag, sem tartalmilag nem mutat különösebben újat, mégis rendkívüli hatásfokkal működik, magától értetődő könnyedséggel rántja magával a nézőt az emberi lélek legmocskosabb bugyraiba. A film érzelmi tetőpontja olyan módon sokkolja a nézőt, amit nagy valószínűséggel sokáig képtelen lesz kitörölni az emlékezetéből. A tehetetlenség szülte düh filmje Az üldöző, a végkifejlete talán mintha indokolatlanul reményteljes lenne a film egészének atmoszférájához képest, ettől eltekintve nehéz igazán fogást találni rajta.Nem egyértelmű, hogy olcsó trükk, vagy tanulnivaló truváj-e, ahogyan a főszereplőt az alkotók érzelmileg is motiválttá teszik a cselekmény kimenetelében, az viszont a napnál is világosabb, hogy hangsúlyozottan ajánlott filmről van szó.
Remy: Ahogy telnek a napok, úgy kezdem egyre jobban azt érezni, hogy ami másnak az Oldboy, az nekem az Üldöző lesz, ha az ázsiai kontinens filmes szegletéből kell szemezgetni. Az üldöző nem szimplán csak elszórakoztat, hanem teljes mértékben magával is ránt. Extrém dolgokat pedig nem mutat, sőt a lehető legtermészetesebb módon csepegteti az ázsiai filmekre jellemző feelinget és bájt. De amivel mégis kitűnik a társai köréből, sőt úgy en bloc a thrillerek zsáneréből, az a forgatókönyvben rejlő leleményesség. Nem kertel, nem a rejtélyességben bízik, hanem a tehetetlenségérzetet kapcsolja a legnagyobb fordulatszámra. Tudjuk, hogy mit kéne tenni, mi lenne a helyes, de esélyünk sincs rá. Lényegében az első fél órában már megmutatja a gyilkost, bemutatja „hősünket”, illetve elkezdi felépíteni azt a rendőri rendszert, ami képtelen bármit is kezdeni a jogi kiskapukkal. Ennek hatására pedig egy olyasfajta élményben van részünk, amiben már nem feltétlen a FŐGONOSZ karakter lesz a legnagyobb ellenségünk, hanem az a rendszer, amivel bármikor, bárhol találkozhatunk akár a mindennapokban is. Mindezt pedig olyan ízvilágban tálalja, amiben egyszerre működnek a komédiába illő jelenetek, a meglepően kegyetlen, de mégsem egy bizonyos határt átlépő véres pillanatok, valamint a kissé elnyújtott, lassú momentumok. Mindezt pedig egy kőkemény thrilleri mázzal is leöntötték, hogy jó szaftos is legyen a végeredmény. Hong-jin Na mozija olyan, mint a jó pác; kellően fűszeres, több elemet is tartalmaz, és tökéletesen átjárja a húst, ami jelen esetben a néző. Ha egyszer megízleled, nem fogod elfelejteni.
Duba Dániel: Rövidre fogom. A filmmel nagyjából ugyanaz a bajom, mint ami The Wailing kapcsán volt. A The Chaser egy baromi jó koreai thriller (ahogy a The Wailing is egy baromi jó koreai horror), de ha kicsit ügyesebben kerülgeti a forgatókönyvbeli buktatókat – ki tudja, talán ez egy rendezői védjegy, hogy alkalmanként zavaróan ügyetlen fordulatokkal lepi meg a nézőt –, akkor most nem savanyítanám itt a cikk végét ezzel a fanyalgással. Pár éve már volt szerencsém a filmhez, és most, hogy a Watchlist kedvéért másodszor is végignéztem, a véleményem ugyanaz. Az atmoszféra behúz, a szüzsé nem toporog, a főszereplő figurája kifejezetten szórakoztató, de a könyv és az azt jóvá hagyó rendezés néha jókorát botlik, emiatt lesz ez kevésbé emlékezetes thriller, mint mondjuk a döbbenetesen hatásos Memories of Murder (2003), vagy a tavalyi koreai filmfesztiválon itthon is bemutatott Inside Men. A konklúzió ettől még természetesen az, hogy Az üldözőt mindenki nézze meg, akinek kicsit is affinitása van a jóféle, borongós hangulatú thrillerek irányába, mert a film lehetőséget ad a nézőnek arra, hogy belenézzen a sötét éjszakába, ha mer. Aztán ott vannak az olyan filmek, mint az előbb említett Memories of Murder, ahol egy ponton az éjszaka egyszer csak visszanéz rád. Na, az igazán jó thrillerek valahol abban a magasságban születnek.
Ha tetszett, amit olvastál, kövess minket a Facebookon és a Twitteren!
