A bűnügyi filmek megszokott, csaknem állandó karaktertípusa a meggyötört, az anyagi javak reményében a bűn posványába belecsöppenő kisember, aki a gazfickók szemében hasznos, ám feláldozható és bármikor lecserélhető eszköz csupán. Ezek a szánalomra méltó figurák rendszerint a periférián maradnak, mellékszereplők, sokszor pusztán annak eszközei, hogy az alkotók az ő szenvedésükön keresztül szemléltethessék az alvilági figurák kegyetlenségét. Matteo Garrone (Gomorra, Szörnyek és szerelmek) filmjében főszereplővé léptet elő egy ilyen nehéz sorsú figurát és megmutatja, hogy mi történik akkor, ha fordul a kocka.
Marcello (Marcello Fonte) egy különös hangulatú tengerparti kisvárosban üzemeltet kutyakozmetikát. A hely, ahol él lerobbant, egykor szebb napokat látott tömbházaival és omladozó vakolatú üzletsoraival kiválóan szimbolizálja azt az életvitelt, amit ő és szomszédai folytatnak. Egykor valószínűleg maga Marcello is szebb napokat élt meg, melynek utolsó lenyomata elbűvölő kislánya, aki állandó rendszerességgel látogatja őt, egyben az utolsó nyitott ablakot is jelenti számára a normális élet felé. Ő visz szépséget megkeseredett, piti bűntényekkel átitatott világába, miképp a tenger közelsége is valami különös, éteri szépséggel ruházza fel az egyébként lepukkadt, bűntől és mocsoktól bűzlő települést.
A férfi jó kapcsolatot ápol a környék kisstílű figuráival, még a mindenkit rettegésben tartó, sokszor állatiasan viselkedő Simonnal (Edoardo Pesce) is. A drogfüggő szociopata és a meghunyászkodó Marcello viszonya persze alárendelő. Barátoknak nevezik egymást, de az első perctől egyértelmű, hogy kapcsolatuk alapja a megfélemlítés. Marcello biztosítja Simon betevő kokain adagját, segédkezik az időnként eléggé eldurvuló balhéiban, tulajdonképpen utasításokat követ, és ha jó kutyaként viselkedik, nem kell büntetéstől tartania. A dolgok akkor lépnek ki mocskos, de megszokott medrükből, amikor Simon totálisan átgondolatlan rablása után Marcello elviszi helyette a balhét. A pohár azonban betelik, a póráz pedig elszakad, ez pedig egyenes utat jelent a katartikus befejezés felé.
Garrone a legkevésbé sem misztifikálja vagy romantizálja a társadalom perifériáján élő alvilági alakok életét, hanem mindenféle sallang nélkül, nyers naturalizmussal ábrázolja azt. Nincsenek videoklipszerű vágások, laza popdalokra komponált jelenetek, vagy idézhető szövegek csak a kiábrándító valóság dokumentarista pontossággal történő ábrázolása. Az operatőr, Nicolai Brüel éteri szépségű képei azok, amik elviselhetőbbé teszik ezt a fertőben való alámerülést és a film bizonyos pontjain már-már álomszerű, melankolikus hangulatot árasztanak. Az eső áztatta tengerparton a kutyáit sétáltató férfit, a háttérben cikázó villámokkal nem fogja egyhamar elfelejteni, aki látta, de ugyanez igaz a film plakátjának alapot szolgáltató jelenetre is.
A megkapó képi világ mellett a film másik nagy erőssége a színészi játék. A Simont megformáló Edoardo Pesce alakítása ijesztően hiteles, melyen persze kétségtelenül nagyot dob a karakterhez illő testalkata és fizimiskája is. Marcello Fonte karakterével bár azonosulni szinte lehetetlen (leginkább szánni tudjuk szerencsétlent), azt óriási élmény nézni, ahogy a színész megformálja őt. Nem véletlenül kapta meg érte a legjobb színésznek járó Arany Pálmát Cannes-ban. Fonte akkor is képes sok mindent közölni velünk, amikor nem mond semmit, erre a legszebb példa a lezárás, ami után a nézőnek se lesz kedve egy darabig megszólalni. Erős film, ami a megtekintése után még napokig képes kifejteni a hatását.
8,5/10
Ha tetszett, amit olvastál, kövess minket a Facebookon és a Twitteren!
