Mostanában ismét jó befektetésnek bizonyul Stephen King írásait filmre adaptálni, most pedig elérkezett az idő, hogy ezen reneszánsz hullámait meglovagolva az író egyik leghátborzongatóbb műve, a Kedvencek temetője is bevegye a multiplexek vásznait. A síron túli rettenetet taglaló regénynek ez már a második feldolgozása, de vajon van létjogosultsága Mary Lambert 1989-es filmje mellett?
Creativ3Form:
Amikor meghallottam, hogy újra feldolgozzák King ezen művét, nem jöttem lázba, mert úgy voltam vele, hogy ezt totál felesleges újra feldolgozni, mivel a '89-es változat egy remek adaptáció lett. Természetesen kíváncsi voltam rá, hogy fog kinézni modern köntösben, de a legelső előzetes elérkeztéig nem voltam rápörögve a filmre. Aztán az mindent megváltoztatott. Jó volt a hangulat, a képi világ és a színészek is telitalálatnak bizonyultak. A második és a harmadik előzetes pedig csak felerősítette bennem ezt az érzést, így ma már izgatottan ültem be a moziterembe. Gyorsan lelövöm a poént…nem jöttem ki csalódottan. Sőt. A történetbe szerintem kár belemenni, mert valószínűleg még az is ismeri, aki nem olvasta a könyvet vagy látta a régi filmet, szóval térjünk rá inkább a lényegi részekre, miszerint akkor ez most egy szimpla remake lett, vagy egy adaptáció, ami kicsit más oldalról közelíti meg King művét? Nos, az én válaszom az is-is. A film első felében picit olyan érzésem volt, mintha az alkotók nem akartak volna többet mutatni nekünk az eredetinél, csak szépen, kötelezően felmondják a régit, egy-két helyen modernizálva a dolgokat. Ám aztán ahogy egyre mélyebben belemerülünk a történésekbe, és a felszínre tör a gonosz, úgy ébredünk rá mi is, hogy ez bizony nem egy szimpla remake. Ennek köszönhetően pedig nem csak a 89-es változattól térnek el, hanem picit a könyvtől is elkanyarodnak, de végig megőrzik annak szellemiségét és emiatt az ereje cseppet sem veszít vagy tompít King alkotásán. Remekül van felépítve és érzékeltetve benne a fokozatosan felszínre törő feszültség. A rövidsége ellenére nem kapkod, szépen, fokozatosan adagolja a feszültséget, amihez a remek színészi alakítások csak rásegítenek. Személyes kedvencem az anyukát játszó Amy Seimetz volt, akinek a reakciói zseniálisak voltak, de összességében a teljes színészi gárdáról elmondható, hogy végig hitelesen játszottak, és egyikük kapcsán se éreztem, hogy túl forgatókönyv szerűen viselkedtek volna. Jason Clarke karizmatikus volt az apuka szerepében, elhittem neki az összes benne felgyülemlett kétséget és fájdalmat. John Lithgow remekül hozta Jud karakterét (bár nem kapott akkora hangsúlyt, mint a 89-es változatban), a kislányt játszó Jeté Laurence pedig bűbájos, szerethető, de amikor kell, akkor kiráz tőle a hideg. Ez igaz a macskára is, akivel kapcsolatban nem tudom mennyi trükkfelvételt használtak, de elég erős lett az ő jelenléte is, és én, aki alapjáraton szeretem a macskákat, elborzadtam tőle. Ez amúgy a teljes filmről elmondható, de természetesen a legpozitívabb értelemben. Remekül építették fel a sztorit, a feszültséget jól adagolták és bár van benne egy-két jumpscare, de nem estek túlzásokba és emiatt szinte az összes működik. A hanghatások és a zene is remekül teljesített, minden jól szólt és a muzsika is passzolt a látottakhoz. Ha nagyon kukacoskodni akarnék, akkor megemlíthetném, hogy a film első felén számomra zavaróan érezhető volt, hogy sokat vágtak. Jó pár olyan jelenet van, amin látható, hogy eredetileg nem ott ért volna véget, ahol végül elvágják a képet, csak aztán valamiért még is megkurtították. Valamint felidézve az előzeteseket, jó pár jelenet benne se volt, ami például már a legelső előzetesben igen. Ez viszont lehet csak az én szépérzékemet zavarja és másnak fel se fog tűnni. Az, hogy szükség volt-e erre az újra feldolgozásra? Nos, bár nagyon élveztem amit láttam, nem merem 100%-os nyugalommal azt mondani, hogy igen. Maradjunk annyiban, hogy elfér a 89-es változat mellett, és ugyanúgy megállja a helyét, mint az. Szóval holnaptól irány a mozi, mert ezt bizony ott kell látni első alkalommal.
8/10
Lakat Barnabás:
Néha jobb, ha a halott halott marad. És néha jobb, ha szép emlékű filmeket, illetve regényeket nem háborgatnak. Sokáig valahogy hasonlóképpen éreztem az új Kedvencek temetője kapcsán is, annak ellenére, hogy alapból nem vagyok az a feldolgozásokra vérben forgó szemekkel ugró típus, sőt vannak esetek, amikor kifejezetten üdítő, mikor újra előkerül egy-egy korábban már látott történet, csak éppen új, teljesen átfazonírozott köntösben. Ilyen volt két évvel ezelőtt a szintén Stephen King tollából származó Az második filmes interpretációja is, ami méltán aratott hatalmas kritikai és közönségsikert. Utóbbi pedig szinte garancia volt arra, hogy az elkövetkezendő években ismét elég gyakran fogunk találkozni a horror királyának a fejéből kipattant rémségekkel a filmvásznakon és képernyőkön.
Pontosan ebből fakadtak az előítéleteim a Creed család tragikus történetének újbóli adaptációjával, ugyanis lerítt a projektről, hogy létjogosultságát pusztán Muschietti filmjének sikere indokolja, ergo a filmstúdiók addig akarják ütni a vasat, amíg meleg. Ráadásul míg az Az esetében az első filmváltozat hagyott kívánnivalót maga után, addig a Kedvencek temetője 1989-es, Mary Lambert által rendezett adaptációja egy a mai napig is hatásos, teljesen korrekt film, ami egészen jól megragadta a regény esszenciáját.
A Kedvencek temetője King egyik legsötétebb, egyben az egyik legjobb műve is, amiről nyugodt szívvel kijelenthető, hogy színtiszta, vérfagyasztó horrorregény. A sztori középpontjában egy négytagú család áll, akik Chicagóból a Maine állambeli Ludlow-ba költöznek. Creedék egy nyugodtabb, a nagyváros zajától távoli élet reményében utaznak vidékre, ám a dolgok már rögtön az orvosként praktizáló családfő, Louis első munkanapjainak egyikén balul sülnek el, amikor is a kezei közt hal meg egy gázolást szenvedett fiatal fiú, nevezett Victor Pascow. Pascow később visszatér a doki álmaiban, és próbálja figyelmeztetni valamire, de mire Louis számára világossá válna, hogy pontosan mire is, addigra a család már megkezdi hátborzongató pokoljárását. A házuk közelében van egy kisállat-temető, melyen túl pedig egy ősi indián temetkezési hely terül el, amiről furcsa mendemondák járnak. Egy nap, mikor az idősebbik testvér, Ellie macskáját elgázolja egy kamion, a szomszédban lakó kedves, ámde kissé rejtélyes öregember, Jud Crandell siet Louis segítségére, feltárva előtte a kísérteties sírkert rejtélyét. A temetőét, ahonnan „visszajönnek dolgok”...
Azt le kell szögeznem, hogy előítéleteim a Kevin Kölsch és Dennis Widmeyer rendezőpáros által elkövetett újrafilm kapcsán részben azért megdőltek. A végeredmény ugyanis egy olyan film lett, ami tisztelettel nyúl King szellemi termékéhez, illetve igen súlyos atmoszférával és néhány elég erős jelenettel is bír ahhoz, hogy egy releváns horrorfilmként legyen jelen a jelenlegi mainstream felhozatalban. Nem lett rosszabb, mint a '89-es verzió, viszont itt jön a probléma; nem is jobb annál, és lényegében semmit nem tesz hozzá ahhoz, King mesterművéhez meg aztán pláne nem. Így legfeljebb annak okoz majd igazi meglepetést, aki ezidáig se a könyvvel, sem pedig annak első adaptációjával nem találkozott, tehát leginkább a fiatalabbaknak.
Annak, hogy felvázoljam az új Kedvencek temetője erősségeit és gyengeségeit, a legjobb módja, hogyha összevetem Mary Lambert művével, ugyanis vannak benne dolgok, amik jobban működnek, mint abban, ugyanakkor olyanok is, melyek kevésbé. A negatívumok a filmben leginkább addig a pontig ütköznek ki, amíg a cselekmény a már a jól ismert mederben folyik. Bár John Lithgow remek színész, valahogy az általa alakított Jud Crandell az új verzióban kevésbé erős figura, mint a régi filmben, bár ez leginkább nem is a színész, hanem a forgatókönyv hibája, ami nem igazán ad teret annak, hogy igazán megkedveljük őt. Eleve az első felbukkanása, és a család tagjaival való viszonya is sokkal jobban, átélhetőbben volt ábrázolva Mary Lambert filmjében, mint az újban. A másik hasonlóan problémás karakter Pascow-é, akinek harminc évvel ezelőtt szintén sokkal markánsabb volt a jelenléte. Ellie Creed (Jeté Laurence alakításában) ugyanakkor sokkal szimpatikusabb figura lett, mint annak idején.
A fentiek alapján az az érzésünk támadhat, hogy a film ugyanolyan, mint az eredeti, csak bizonyos szempontból gyengébb, de csak addig, míg el nem jön az előzetesekben már sikeresen lelőtt csavar, ami aztán egy az újdonság varázsával ható végkifejletnek ágyaz meg. (Óriási meglepetésre azért nem kell számítani, inkább csak az a helyzet, hogy más, ha lehet, még gonoszabb módon jutunk el a totálisan nihilista befejezésig.) Leginkább a kulisszáknak köszönhetően az egész filmre rátelepszik valamiféle sejtelmes kriptahangulat, melyhez hasonló nagyon rég áradhatott már a mozivásznakról, ez pedig szintén a film vége felé csúcsosodik ki, ami a műfaj elkötelezett és sokat látott híveinek is okozhat néhány „kellemes” percet. A Kedvencek temetője egy klasszikus rémtörténet, melynek gyökerei valahol az ötvenes évek amerikai horrorképregényeiben keresendők (amik pedig olyan írásokból táplálkoztak, mint például Poe művei), ezt pedig kiválóan demonstrálják a már-már zseniális záró képsorok, amelyek gondoskodnak arról, hogy a látottak a mű időnkénti középszerűsége ellenére is velünk maradjanak.
Kicsivel több bátorsággal akár egy kiemelkedő horrorfilm is születhetett volna Stephen King rémálma alapján, így viszont a végeredmény simán csak korrekt. Nagyjából úgy, mint harminc évvel ezelőtt.
6,5/10
