Egy új Quentin Tarantino mozi megjelenése mindig igazi, sokak által várt filmes esemény. A kilencvenes években az ex-tékás, filmőrült fenegyerek atombombaként robbant be a köztudatba és nyomban kitörölhetetlen nyomot hagyott a popkultúrában. Hatása tagadhatatlan volt a kortárs filmművészetre, többen is megpróbálták másolni a stílusát, a közbeszédben pedig szép lassan felütötte fejét a „tarantinós” kifejezés. Ám az a speciális, rengeteg forrásból táplálkozó recept, amit QT kikísérletezett, valójában utánozhatatlan, megismételni csak ő maga tudja időről időre, immár lassan harminc esztendeje. És ez alatt a bő negyed század alatt mindig változtatott is rajta valamit, minek eredményeképpen mindegyik műve más és más, de mégis olyan egyértelműen... tarantinós.

Így van ez az életmű kilencedik darabjának esetében is, amely Hollywoodnak abba az időszakába enged betekintést, amikor épp óriási változások előtt állt. A klasszikus stúdiórendszernek és a sztárkultusznak már épp leáldozóban volt. A televízió egyre nagyobb térhódítása, és az ezzel járó megváltozott nézői elvárások mellett pedig elkezdte felütni a fejét az új generáció, az újfajta látásmód, és az európai hatás is. Új-Hollywood már az ajtóban toporgott.

De nem csak a filmművészetet illetően volt ez paradigmaváltó időszak Amerikában. Javában folyt a vietnámi háború, az utcákon pedig hosszú hajú, slampos, tudatmódosító szerektől bódult fiatalok tiltakoztak gyakorlatilag minden ellen, ami a régi értékeket és az akkori kormányt képviselte. A két aspektus közös metszete pedig sajnálatos módon egy tragikus eseményben ütközött ki leginkább. 1969 augusztus 8-án a Manson család tagjai a saját otthonában meggyilkolták Sharon Tate-et, Roman Polanski akkori feleségét és annak barátait. Az acidba áztatott, virágmintás hippikorszakra és az Álomgyárra is hirtelen sötétség borult.

Tarantino számára meghatározó jelentőségű volt ez a tragédia, így nem véletlen, hogy a középpontba állításával kívánta bemutatni a korszakot, persze mindezt az ő sajátos szűrőjén keresztül. Senki se számítson tehát dokumentarista jellegű, hiteles előadásmódra. A Volt egyszer egy... Hollywoodban a Becstelen Brigantykhoz hasonlóan teljesen fiktív, kissé esetlen, ártatlannak nem éppen nevezhető, de mégis szerethető – tehát tipikusan „tarantinós” - karakterek csöppennek bele egy valós történelmi korszakba, mi pedig széles vigyorral nézhetjük, hogy mit kezdenek a szituációval.

Alkotója viszont korábban nem a Brigantykhoz, hanem inkább a Ponyvaregényhez hasonlította az új művét, nem alaptalanul. Felépítésében, dramaturgiájában ugyanis valóban hasonlít a két film egymásra. A cselekmény három, a központi karakterekhez fűződő szálon fut, melyek a film végén aztán természetesen találkoznak. Ugyanakkor elmondható, hogy miképp a Ponyvaregényben, úgy itt sincs egy jól megfogható, koherens történet, egyszerűen csak azt látjuk, ahogy a karakterek tevékenykednek a rendező által vászonra álmodott hatvanas évekbeli Hollywoodban. Ténykedéseiken keresztül pedig egy remekül kidolgozott világ, egy roppant érdekes korrajz tárul elénk, olyan erős atmoszférával megtámogatva, ami ha egyszer berántja a nézőt, az garantáltan nem fogja soknak érezni a tetemes, 160 perces játékidőt.

És persze ott vannak a remekül megírt karakterek, nagyszerű színészek előadásában. Brad Pitt és Leonardo Dicaprio a jelenlegi legnagyobb hollywoodi sztárok, azon kevés arcok közé tartoznak, akiknek a neveivel manapság még el lehet adni filmeket. Hasonlóképpen, mint annak a kornak az alkonyán, amelyben első közös filmjük játszódik. A Caprio által alakított Rick Dalton tévés westenhősként vált ismertté és népszerűvé az ötvenes években, a mozifilmes karrier azonban elkerülte őt. Mikor mi találkozunk vele, már úgy érzi, eljárt felette az idő és leírták. Ám új szelek járnak ekkor a világ, legfőképpen Olaszország filmiparában, melyek új lehetőségekkel kecsegtetik az egykor ünnepelt és körülrajongott színészt. Pitt a dublőrét, mindenesét, legjobb barátját és tulajdonképpen lelki társát, Cliff Booth-t alakítja, aki a nárcisztikus, nagy lábon élő és folyton őrlődő Dalton szöges ellentéte. Egy autósmozi mellett él a kutyájával roppant szerény körülmények között, a felmerülő konfliktusokat sztoikus módon viseli és kezeli. Homályos múltú háborús veterán ő, hű a saját értékrendjéhez és barátjához, aki egyben a munkaadója is.Pitt és Caprio párosa remekül működik, tényleg öröm őket nézni és egyértelműen a legnagyobb alakításaik közé sorolhatjuk azt, amit a Volt egyszer egy... Hollywoodban produkálnak.

Olyannyira igaz ez, hogy a Sharon Tate-et játszó Margot Robbie kicsit háttérbe is szorul mellettük, annak ellenére, hogy tulajdonképpen ő a film végén kirobbanó konfliktus fő mozgatórugója. Panasz ugyanakkor az ő játékát sem érheti, olyannak mutatja be Tate-et, amilyen állítólag a valóságban is volt, elbűvölőnek, gyönyörűnek és imádni valónak. Egy kissé talán naiv, földre szállt angyalnak, akit tragikus módon emésztett fel a kor rideg valósága.

Amikor pedig a film végén ennek a három karakternek a sorsa összefut, az egy olyan finálét eredményez, melynek láttán sok filmrajongónak fog könnybe lábadni a szeme. Hogy pontosan miért is, azt nem árulhatom el, de annyi biztos, hogy Quentin Tarantino egyik, ha nem a legjobb lezárása ez. Egy igazi érzelmi hullámvasút, ami sokáig velünk marad majd a stáblista lepergése után.

10/10