Igen hosszú, kínkeserves vajúdás előzte meg azt, hogy Stephen King nagyszabású regényének a teljes története mozifilmes adaptációként születhessen újjá. Abban nagyjából mindenki egyetért, hogy az 1990-es tévéfilm bár szerethető, de nem kevés kívánnivalót hagyott maga után. Így voltak ezzel a hollywoodi producerek is, minek folytán az AZ újabb feldolgozása a hosszú évek alatt újra és újra terítékre került, míg aztán Cary Fukunaga előállt a saját forgatókönyvével, amiben a forrásművet újragondolva, csak a gyerekkori eseményekkel foglalkozott. Egy ideig úgy tűnt, hogy sínen van a projekt, már Will Poultert is bejelentették Pennywise szerepére, ám a dolog zátonyra futott. A stúdió azonban szerencsére nem hagyta veszni a dolgot és jött a Mama című horrorral ismertté vált Andy Muschietti. A rendező bár Fukunaga szkriptjét vette alapul az első filmhez, mindenképpen le akarta forgatni a teljes történetet, a folytatás elkészülte azonban az anyagi sikertől függött. A 2017-es AZ végül igen jól teljesített a kasszáknál, ráadásul összességében a kritikai fogadtatás is pozitív volt, minek eredményeképpen Pennywise ismét a mozikban terrorizálhat minket.
Huszonhét év telt el azóta, hogy Derry városának időszakos nyugalmát utoljára felbolygatta a bohócgúnyát öltő gonosz entitás. A tragikus események láncolatának egy csapat gyerek, és még inkább a köztük szövődött erős érzelmi kötelék vetett véget. AZ azonban új erőre kapott és visszavárja egykori legyőzőit. A Vesztesek közül csak Mike Hanlon maradt a városban, amolyan őrszemként, hogy ha eljön az idő, figyelmeztethesse a többieket. Az egykori csapat többi tagja azóta szétszóródott, és ahogy eltávolodtak az átok sújtotta településtől, úgy az emlékeik is elhalványodtak róla. Mike telefonhívása azonban ledönti a gátat, ami eddig kordában tartotta emlékeiket, így a Vesztesek újra összeállnak, hiszen van egy befejezetlen ügyük a bohóccal.
Míg az első film egy eléggé ijesztő és eléggé véres horror volt drámával, kalanddal és némi humorral fűszerezve, addig a folytatás inkább egy dráma-kalandfilm egyveleg horror elemekkel tűzdelve. De nem kell megijedni, annyi történt csupán, hogy a sztori sajátosságaiból adódóan eltolódott a hangsúly. Ámbár meglehet, hogy ezzel egyeseknek gondjaik akadnak majd, és némileg csalódásként élik meg a dolgot. Tény ugyanakkor, hogy a Második fejezetben elfért volna még némi zsigeri horror. Bill Skarsgard ezúttal is zseniálisan hozza a nem e világi, rettenetes bohócot, csak éppen kevesebb játéktér jut neki, mint két évvel ezelőtt, pedig a három órás játékidőben elfér volna még pár hátborzongató pillanat tőle. Olyanok, mint az első részben a vetítős jelenet, vagy amikor először összecsap a gyerekekkel a romos házban. Különböző formában persze sokszor feltűnik a lény, miképp a könyvben is számtalan ijesztő alakot ölt, de szerintem vitán felüli, hogy filmen az eredeti bohócformában a leghatásosabb.
Mindemellett érezhető és érthető a koncepció, ami ezt indokolhatja. Ez a film ugyanis már nem a horrorra, a Derryt sújtó rettenetre fókuszál, és nem megrettent gyerekek szemén keresztül láttatja az eseményeket. Ezúttal a felnőtt karakterek vannak a középpontban, akik szembenéznek a múltban őket ért traumákkal és ebből adódik, hogy a tálalás is, ha nem is merőben, de azért eltér. A dolog pedig tulajdonképpen működik, ami leginkább a remek kasztingnak köszönhető. A nagyszerű gyerekszereplők után most a felnőttkori énjeiket is hiba nélkül sikerült megtalálni. Azon felül pedig, hogy a színészek jól hozzák a szerepet, külön öröm, hogy még hasonlítanak is a fiatal alteregóikra.
A komoly szál tehát rendben van. Persze nem kell mélylélektani drámára számítani, de amennyit a történet megkíván, annyi benne van a filmben, bár azt azért hozzáteszem, hogy a regény e téren (is) többet nyújt azért. Az első filmben üdítően ható és adekvát módon használt humort azonban ezúttal néha kicsit soknak és oda nem illőnek éreztem. Nem biztos, hogy mindenkit zavarni fog, volt ahol nálam is működött, pár helyen viszont agyonütötte a jól felépített, hátborzongató hangulatot. (Ugyanez volt a problémám a Mi esetében is.) Alapvetően persze nincs gond a humor és a horror házasításával, tulajdonképpen a kezdetek óta kéz a kézben járnak. Esetünkben is kétségtelenül szórakoztatóbbá teszi a filmet, csak éppen a nem éppen a megfelelő helyen elsülő poénok helyére kerülhetett volna például még néhány pillanat az ördögien játszó Skarsgardból.
Végső soron ha nem is hibátlan, de szép és korrekt lezárása ez a történetnek. Talán az újdonság varázsának hiányából is adódik, hogy kevésbé hatásos, mint az első rész. Kicsit lassabb, mélázósabb is annál és kicsit kevesebb a harsány horror elem is - bár a lezárás totális szürrealizmusba hajló, rémálomszerű őrülete kárpótol ezért. De végső soron az Az eredeti formájában is inkább a lelket és nem a húst roncsoló borzalomról szól, meg azokról a dolgokról, amikkel legyőzhető; emberi kötelékekről, barátságról és szeretetről.
7,5/10
Ha tetszett, amit olvastál, kövess minket a Facebookon és a Twitteren!
