Miután a felnőtteknek szóló kőkemény bűnügyi eposzok, valamint a thriller és a komédia határán egyensúlyozó zsarufilmek műfaját az utóbbi évtizedben majdnem, hogy teljesen kitessékelték az amerikai piacról, a dél-koreai filmiparban találtak második otthonra. A műfaj klasszikusai mellett, mint az Oldboy, vagy a Memories of Murder, olyan közönségfilmeknek szánt alkotások is szórakoztatják a nemzetközi fesztiválok résztvevőit, mint a két évvel ezelőtt nálunk is tárgyalt Veteran, az Inside Men, vagy az idei Koreai Filmfesztivál keretei közt vetített The Gangster, the Cop, the Devil, ami a buddy-cop movie-k, és a bűnügyi thrillerek precízen hasított aranymetszésében született.
Az alapsztori nem feltétlenül fog lesokkolni minket meglepő újdonságokkal, de a filmnek egyáltalán nincs is ilyesmire szüksége. Olyan remek tempóban bontakozik ki ugyanis a cselekmény, hogy a nézőt csak a mozi felkapcsolódó fényei rántják vissza a folyamatos, vérpezsdítő szórakoztatásból. Ezt hol egy remekül vágott autós üldözéssel, hol egy brutálisan nyersre koreografált tömegverekedéssel, hol meg egy sötét humorú, sistergős párbeszéddel éri el a film. Ezek aztán olyan természetességgel váltják egymást, akár egy jeleneten belül is – figyelem, közhelyes megállapítás érkezik a kettes vágányon –, aminek ilyen elegáns kivitelezésére csak a koreaiak képesek.
A városszerte lezajló késés gyilkosságok ügyeinek szálait egy fiatal, törtető nyomozó kezdi összekötni, de a főnöke még azelőtt leparancsolja az esetről, hogy mélyebben beleáshatná magát. Valójában a korrupt rendőrparancsnok a város illegális szerencsejátékát kézben tartó gengszter zsebében van. Az egyensúly egészen addig tartható, amíg a gengszterfőnök egyik este maga is a késes gyilkos áldozatává lesz, de robosztus fizikumának, és nyers erejének köszönhetően túléli. Bosszújához valószínűtlen társra talál a félreállított nyomozóban, akivel az erőforrásaik megosztásával a gyilkos nyomába erednek. A törvény ellentétes oldalait képviselő két férfi ugyan látszólagos bajtársakká lesz, a felszín alatt viszont ki nem mondott versenyfutás kezdődik: aki előbb elkapja a gyilkost, az a saját módszerével tehet pontot az ügyre.
A film sosem pihenő dinamikáját a két főszereplő közti forrongó kémia adja. Később az egész egyre jobban kiterjed, ahogy mind rendőr, mind bűnözői oldalról egyre többen csatlakoznak ehhez a sokszor nagyon törékeny szövetséghez, és tesze-tosza zsaru kollégákból félelmet nem ismerő kopókká, rosszarcú gengszterekből szimpatikus rosszfiúkká formálódnak, akikért izgulunk, és akiket a film végén már egészen más szögből nézünk. A film eléri, hogy a finisre szinte minden egyes szereplőt kedveljünk, egyet kivéve. A gyilkos látszólag random választja ki az áldozatait, a tekintete olyan gondolatokat sugall, amikbe jobb nem belegondolni, a megjelenése egyszerre visszataszító és titokzatos. Sajnos a figurája ennél mélyebb hátteret nem kapott – ha van a filmnek valós negatívuma, akkor ez az. Mégis, a motivációi kellőképpen homályosak ahhoz, hogy fenntartsa a néző figyelmét, az ő rovására pedig több lehetőséget kap a két főszereplő, ami a fentieket figyelembe véve, valószínűleg a helyes döntés volt a készítők részéről.
A gengszterfőnököt játszó Ma Dong-seok a.k.a. Don Lee egy idő után előlép a film igazi főszereplőjévé. Alakítása egyszerűen hibátlan, jelenléte rideg és félelmetes. Az a fajta rosszfiú, aki robosztus testalkata és fizikai ereje ellenére bizarr eleganciával képes igazítani a mandzsettáján, miközben rémisztő intelligenciával, a másodperc törtrésze alatt látja át a történések összefüggéseit. Fél kézzel iskoláz le mindenkit a vásznon. Annak ellenére kedvelhető figura, hogy olyan jelenetekkel vezetik fel a karakterét, mint amikor fél percen keresztül teljes erőbedobással ütlegel egy bokszzsákot, miközben az egyik üzlettársával tárgyal. A jelenet végeztével verejtékben úszva kivonul, az emberei pedig kibontva a zsákot, egy szinte cseppfolyósra ütlegelt ember maradványait fedik fel.
Az akciójelenetek nyersek és jól koreografáltak. Végletekig tökéletesített harcművészeti parádét mellőző, szinte már az esetlegesség határán táncoló összecsapásokat kapunk, amiket a kamera bámulatos eredményességgel láttat a lehető leglátványosabb formában. Annak ellenére, hogy a The Gangster, the Cop, the Devil semmi olyat nem ad a világnak, amit eddig ne látott volna, úgy keveri a bűnügyi thrillerek legjobb lapjait a fekete komédiával, hogy abból az idei filmfesztivál talán legjobb filmje legyen. Érdekesség, hogy Sylvester Stallone volt az egyik producere a filmnek, szóval nem lennék meglepve, ha érkezne az amerikai remake hamarosan. 8/10
A filmet a 12. Koreai Filmfesztiválon láttam. A teljes műsort itt találod.
Ha tetszett, amit olvastál, kövess minket a Facebookon és a Twitteren!
