A MeToo hazánk filmgyártását is lassanként eléri, a témával foglalkozó alkotás egy kérdéses tanár-diák kapcsolaton keresztül mutatja be, hogy mennyire kényes téma ez még mindig.
Vannak olyan szituációk, amikor nem lehetünk jelen, de a résztvevők valamelyike beavat a történtekbe, és amit hallunk, nehéz eldönteni, hogy elhisszük-e vagy teljes képtelenségnek gondoljuk az elmondottakat. Akkor meg pláne nehéz a döntés, amikor az egyik felet szinte istenítjük, felnézünk rá, a másikat pedig kedveljük.
Dani (Major Erik) egy tehetséges hegedűs egy jó hírű középiskolai zenekarban, melynek karmestere Frici bá (Máté Gábor) olyan, mint ha az apja lenne, ráadásul a legjobb barátja a zenekarvezető fia. Azonban az együttes legújabb és legfiatalabb tagja, Nóri (Bognár Lulu) az egyik fellépésük előtt elmeséli a fiúnak, hogy Frici bá illetlenül közeledett hozzá. A két fiatal a modern technikát hívják segítségül, hogy ne csak a lány szava álljon szemben a neves és igen tisztelt tanáréval szemben, azonban még így is igen rögös lehet az út a bizonyításhoz, ráadásul a családtagok, barátok igen széles skálán mozgó reakcióival is meg kell küzdeniük.
Bármilyen férfi-női alárendeltségi viszony elítélendő, főleg akkor, ha esetleg szexuális zaklatás is képbe kerül. Egy ilyen téma feldolgozása, a szélesebb nyilvánosság elé tárása mindig nehéz, hiszen egy olyan nézőpontból kell bemutatni, amelyben egy lépést hátra tudunk lépni, és előítélet mentesen tudjuk megközelíteni. Kristálytisztán kell fogalmaznia a filmkészítőknek, hogy elkerülhető legyen az áldozat hibáztatása, hiszen sajnos még mindig düh és undor a legtöbb ember automatikus reakciója, ha a MeToo kampány zászlója alatt kerül felszínre szexuális zaklatási vád.
A tanár-diák kapcsolatot sokszor a szőnyeg alá söprik végül, a tanárt nem büntetik meg a tettéért, és a legtöbbször igen nehéz bizonyítani. A Szép csendben című film nagyszerűen mutatja be a különböző emberi reakciókat: az anyáét (Szamosi Zsófia), akit jobban foglalkoztat, hogy a lánya milyen helyzetbe hozta azzal, hogy nem hagyta annyiban a tanár (állítólagos) tettét; a (tehetséges) diákét, aki először nem akarja elhinni, hogy mentora részese egy ilyen kapcsolatnak; a feleségéét, aki valószínűleg sejtette, hogy a férje milyen dolgokat tesz a diáklányokkal, de inkább homokba dugja a fejét, illetve a többi lehetséges áldozatét, akik nem tudnak vagy nem akarnak fellépni a tanáruk tettével szemben.
Valljuk be, sajnos mindegyik reakció roppant emberi, hiszen nem mindenki annyira erős, hogy szembe tudjon nézni a történtekkel, bármilyen módon érintett is bennük, akár közvetlenül, akár közvetve. A résztvevőknek a saját érzéseiket, lelküket is rendbe kell tennie.
Az elkövető sok esetben úgy vélheti, hogy ez az ő részéről jutalom az áldozat(ok) irányába. A majdani áldozatok pedig előfordulhat, hogy úgy gondolnak a férfira (esetleg nőre), mint a rajongásuk tárgya, azonban nem gondolnak bele, hogy ha ez nem áll meg a rajongásnál, hanem a testiség is képbe kerül, akkor abban az esetben nagyon sokszor megsérülhetnek. És lehet, hogy fiatal lányként még ezt nem bánják, hiszen még nem teljesen tudják felfogni a történteket. Az is lehet, hogy nem is érzik rossznak, mert azáltal, hogy egy sok szempontból elismert emberrel állnak kapcsolatban, egy adott csoporton belül ők is valakivé válnak, és félnek attól, hogy esetleg a kapcsolat felnőttek számára kiderülése esetén elveszítik ezt a kitüntető figyelmet.
A film a téma érzékeny bemutatásával, azzal, hogy nem tesz semmit sem egyértelművé, csak ellopott pillantásokkal, érintésekkel operál, arra kényszeríti a nézőt, hogy megpróbáljon nézőpontot váltani és arra gondoljon, hogy a környezetében akármikor áldozattá válhat valaki. Mert eljött az idő, hogy túllépjünk az áldozat hibáztatáson, a homokba dugjuk a fejünket dolgon. Hiszen el kéne jutnunk arra a szinte, ahol megértjük, hogy ha valaki tesz egy másik emberrel valamit, akkor az hatással lesz rá és közel sem biztos, hogy jóként.
Ha tetszett, amit olvastál, kövess minket a Facebookon és a Twitteren!
