Taika Waititi hatodik nagyjátékfilmes rendezése mindjárt hat Oscar-jelölést is kiérdemelt – de nem úgy a nézők egyöntetű rajongását. A Thor: Ragnarökkel a blockbusterek hogyanjába is beszimatoló új-zélandi filmes eleinte vonakodott is Adolf Hitler szerepétől, ám a Fox Searchlightnál (höhö, Disney-nél) csak sikerült valakinek meggyőznie őt, hogy ez a helyes lépés, ahogy végül eme filmötlet is megvalósult, hogy aztán jól meg is ossza a közönséget. Nem ezek miatt lesz emlékezetes a Jojo Nyuszi. De sok minden másért igen.

A főcím alatt felcsendülő I Want to Hold Your Hand (pardon, Komm gib mir deine Hand), melyet máris korabeli Hitler-propagandavideókkal támogattak meg, ami azt sejteti velünk, hogy ennek a filmnek Hitler a maga slágere. Lett volna baj rendesen, elvégre Waititi képzeletbeli Hitlere jópofa, mégsem kielégítő karakter. Ha úgy tetszik, néhol bazári. De szép lassan – jó, igazából nagyon hamar – kiderül, hogy ez igazából egy háborús szatírának becsomagolt felnövéstörténet, ami nem Waititi korábbi szintjén mozog (pl. Vademberek hajszája). Az író-rendező fenomenális színészgárdát verbuvált maga köré: a tizenkét éves Roman Griffin Davis olyat hoz a címszerepben, hogy szinte azonnal elfelejti az ember, milyen szörnyű sorsa is lehetett egy ifjú nácijelöltnek. Még ha Jojóról már első feltűnésekor lerí, hogy csapnivaló náci lenne, olyan nyuszi. Elvégre annyi szív, annyi lelkiismeret, meg annyi empátia szorult karakterébe, hogy tényleg elhiszed neki, mennyire komoly lelki vívódást jelenthet az ő helyzetében rájönni, hogy márpedig egy zsidó lánytól repkednek pillangók a hasában.

Ő maga el is vinné a show-t, de szerencsére a stúdiók, meg úgy általában a Waititi iránt táplált bizalom többek közt Sam Rockwellt és Scarlett Johanssont is a vászonra csalogatta. Míg az előbbi apja helyett apjaként egyengeti a kicsi Jojo útját már a Jungvolk-kiképzés legelső napján, addig az utóbbi a Házassági történet után megint olyat hoz anyaszerepben, hogy az már könnyfakasztó. Amikor a karakter saját, épp a fronton küzdő férjét eljátszva imitál családi perpatvart, hogy még azzal is szeretve nevelje Jojót... Johansson karaktere mosolyt csalogat mindenki arcára, csak mire észrevennénk, máris a könnyeinkkel kell megküzdenünk.

Mert minden idióta megmozdulása ellenére (mondjuk ez is ízlés kérdése, jelen írók sora oda meg vissza volt a film humorától), és minden történelmi áthallásán túllendülve a Jojo Nyuszi nemcsak vidám, de szívszorító élmény, ráadásul elég kendőzetlen is, még az alacsonyabb korhatár-besorolása ellenére is. Ha emiatt nem is erőszakos a film (elvégre majdnem egy családi mozival van dolgunk), így is belepiszkál mindenbe, fajgyűlöletbe, elnyomásba, a háború borzalmaiba, de úgy, hogy közvetlen nem is ezekre kíván választ adni. Arra ott volt a kiindulópont, egy Hitlerről mintázott, kiwi akcentusú gondolat képében. Szóval nem ettől válik merészebbé a Jojo Nyuszi, és nem is attól, hogy a Gestapót vidáman heil hitlerező englishmanekkel játszatták el, vagy hogy a magyar feliratokba becsempészték azt: "Nanáci!"

Egy film csak profitálni tud abból, ha alkotója nem csupán tehetséges szerzői filmes, de egyben a stúdiórendszerben is jártas. Waititi pedig tudja jól, hogy szólítson meg széles tömegeket még a legelvetemültebb ötletével is. A Jojo Nyuszi egy remekül elmesélt és eljátszott film, ami eleve egy remekül megálmodott elképzelés is egyben, hiszen amennyire kiborító, legalább ugyanannyira megható is tud lenni. 8,5/10

A film MAFAB adatlapja

Ha tetszett, amit olvastál, kövess minket a Facebookon és a Twitteren