Christopher Nolan azon kevés hollywoodi filmesek egyike akik a mai, a tömegigényeket maximálisan kiszolgáló, uniformizált látványmozik korában, még saját elképzelései szerint készíthet filmeket. Mindezt igencsak zsíros büdzséből, stúdiókeretek között, ami valljuk be, nem rizikómentes vállalkozás. A képregényfilm áradatba, a rétestészta módra elnyújtott, önmaga paródiájába forduló Halálos Iramban szériába és a hasonló, gyorséttermi kajákhoz hasonlítható tömegtermékekbe belefáradt cinefilek számára az aktuális Nolan mozi bemutatója emiatt mindig izgatottan várt, eddigi munkásságának ismeretében pedig elég nagy elvárásokkal is kísért esemény. Kiváltképp az egy ilyen, premierekben szegény évben.
A Tenetről előzetesen annyit tudhattunk meg, hogy a rendező ismét az idővel, annak relativitásával, csűrésével-csavarásával és ennek talán az eddigieknél is innovatívabb módon való filmre adaptálásával készül lenyűgözni közönségét. Ezen kívül meg még annyit, hogy mindezt egy klasszikusnak mondható kémfilmes szüzsébe ültette bele. Ez pontosan így is lett, a probléma az, hogy a stáblista felgördülése után se lesz ennél sokkal több információnk a filmről. Sőt, a teljes mű ismeretében inkább csak még több kérdés merülhet fel az emberben.
Ennek azonban legkevésbé sem a történet, hanem a megvalósítás körmönfontsága az oka, amitől a film elsőre nagyon összetettnek és bonyolultnak tűnhet. Valójában azonban a történet, a karakterek, azok motiváció, ebből fakadóan pedig a bármelyikőjükkel való érzelmi azonosulás is teljes mértékben alá van rendelve a nagy truvájnak, a film tényleges főszereplőjének, a játékidő alatt először csak tárgyakra, majd emberekre is kiterjedő, úgynevezett inverziónak és az erre épülő, kétségtelenül látványos akció jelenteknek.
Gyanítható, hogy pontosan ez is volt az előzetesen elképzelt koncepció, ellenkező esetben ugyanis nem egy a James Bond filmekből unalomig ismert alapszituáció köré lenne az egész felépítve. Egy gonosz orosz milliárdos, Andrei Sator (Kenneth Branagh) el akarja pusztítani a világot ennek megakadályozása pedig egy mindvégig név nélküli szuperkém (John David Washington) feladata, aki társat is kap maga mellé az eléggé rejtélyes Neil (Robert Pattinson) személyében. Meg aztán ott van az antagonista ellen fordult egykori szerető Kat, (Elizabeth Debicki), aki leginkább az emocionális vonalat hivatott erősíteni, sajnos nem túl nagy sikerrel.
Nolan egyébként néhol szándékoltan rá is erősít erre az olcsó ponyva érzésre, leginkább ironikus kikacsintásokkal. A névtelen főhős, csak főhősként hivatkozik magára, egyértelmű utalásokat kapunk a James Bond univerzumra, tulajdonképpen már maga a főgonosz is olyan, mintha egy az egyben abból a világból lett volna átemelve, és tulajdonképpen minden karakter nagyon elnagyolt nagyon egyszerű.
A Tenetben a történet és a karakterek másodlagosak. Nolant valószínűleg csak a filmidővel való játszadozás érdekelte, no meg az, hogy ezt minél látványosabban, minél hangosabban valósíthassa meg. Utóbbi egyébként sikerült is, az akciójelenetek kivitelezésére nem lehet panasz. Első blikkre talán azt hihetjük, hogy a felszínes kémsztori mögött egy okos sci-fi bújik meg, de nyilvánvaló, hogy az egész áltudományos maszlag – nagy vonalakban a tárgyak és élőlények entrópiájának megfordítása, hogy ettől aztán visszafelé haladjanak az időben – csak azért lett kitalálva, hogy létrejöhessen egy furcsa, mozgóképes palindrom.
Ez a film az érzelmeinkre szinte semennyire, az érzékeinkre viszont annál inkább hat. Nem a történeten vagy a mondanivalón gondolkodunk el utána, hanem azon, hogy akkor hogyan is áll össze pontosan a cselekmény. Afféle filmes puzzle, ha úgy tetszik, ez pedig a maga módján mégiscsak egy emlékezetes alkotássá teszi a Tenetet, ami semmiképp sem Nolan legjobb, viszont talán az eddigi legfurcsább filmje.
6/10
Ha tetszett, amit olvastál, kövess minket a Facebookon és a Twitteren!
