A minap megjelent Esquire esszé arra futott ki, hogy a Pókember: Nincs hazaút esetében voltaképpen másodlagos a film minősége és fogadtatása, hiszen az utókor számára leginkább az előzménye és a forgatását körüllengő pletykák százai miatt lesz emlékezetes. Én korainak tartom az ilyen jellegű következtetéseket, de az bizonyos, hogy kevés film mondhatja el magáról azt, hogy bemutatását megelőzően ennyi spekuláció született róla, noha ezek többsége leginkább a készítők által véletlenül vagy tudatosan kiszivárogtatott infók következményeként tudhatók be. Azt is hozzátenném, hogy ugyan mindezek érdekes kontextusba helyezhetik a filmet, végső soron mégiscsak az lesz a mérvadó, milyen lett maga a film.

Már csak azért is, mert a történet éppen ott kezdődik, ahol a Pókember: Idegenben véget ért, méghozzá a szó legszorosabb értelmében. Tehát Peter Parker (Tom Holland) inkognitójának lőttek, az egész világ tudja róla, hogy ő Pókember és Mysterio videójának köszönhetően akadnak bőven rosszakarói is, akik legszívesebben a rácsok mögött látnák a szuperhőst. A drámai hangulatú nyitányt azonban gyorsan feloldották a készítők, néhány poén közepette gyakorlatilag egy csettintéssel felszabadították Peter a jogi herce-hurca alól, hogy teret adjanak a film igazi konflitkusának, miszerint hogyan felejtesse el kilétét egy egész világgal. Itt kerül a képbe Doctor Strange (Benedict Cumberbatch), aki látszólag a megoldást jelenthetné Pókember problémáira, de egy félresikerült varázsigének köszönhetően egy sor új probléma üti fel a fejét.

A kiszivárgott infók és eddigi hivatalos marketinganyagok alapján nem lesz nehéz kitalálni, mire is utaltam az előbbi mondatommal, de meghagyván a meglepetés lehetőségét inkább a film minőségi, mintsem történeti részleteire térnék ki. A Pókember: Nincs hazaút alighanem az egyik legmerészebb alkotás a Marvel filmes univerzumában (MCU), már ami a koncepcióját illeti. Teljesen új irányzékba terelheti (és vélhetően fogja is) a további filmeket, ugyanis olyan ötletek előtt nyitott kaput, amihez a korábbi sikerek hiányában aligha mert volna hozzányúlni az egész projekt feje, Kevin Feige. Hogy az elkövetkező filmek minőségét ez milyen szinten fogja befolyásolni, már ad okot némi aggályra, hiszen a bonyolult és ellentmondásoktól hemzsegő multiverzum szabályrendszere már ennél a filmnél sem állt éppen biztos lábakon.

A Nincs hazaút a koncepciójából adódóan az előző két Pókember-filmnél jóval nagyobb fába vágta a fejszéjét és lépten-nyomon alapos magyarázatot igénylő kérdésekbe botlott, amiket aztán vagy megpróbált figyelmen kívül hagyni, vagy igyekezett önironikus poénokkal feledtetni. Ez helyenként elég zavaró volt, meg is értem, ha lesz, akit teljesen kizökkent majd és igazi mentsége nem is lehet a készítőknek, ha csak azt nem vesszük figyelembe, hogy hamisítatlan franchise-filmként itt nem azon volt a hangsúly, mennyire álljon meg a saját lábain, hanem azon, hogyan tudja kiszolgálni a rajongókat. Azt pedig maradéktalanul meg is teszi. 

Nézője válogatja, mennyire tekinthető megbocsátható bűnnek a koncepció kezelésének következetlensége, ugyanakkor az sokat segíthet az elfogadásában, hogy a Nincs hazaút alapvetően az eddigi legjobb Pókember-film az MCU-n belül, mégha túl magasra itt nem is tették a lécet. Egyrészt a hálóvetéses jelenetek száma lazán übereli az első két filmet együtt, másfelől a két cameo-, egy mellék- és két főszerep után végre eljutottunk oda, hogy a karrierje eddigi legjobb alakítását nyújtó Tom Holland ezúttal már valóban Pókembert alakítja, nem pedig Vasember juniort. Talán ezt is hozzá lehetne csapni a rajongók kiszolgálását megcélzó döntésekhez, de a film konklúzióját figyelembe véve én inkább azt mondanám, hogy szimplán a karaktert szeretnék másfajta történetekbe bevonni, amit örömmel is látnék.

A címszereplő ábrázolásán kívül a film legnagyobb erőssége, hogy gyakorlatilag valamennyi popcorn-mozis elvárásnak kivétel nélkül eleget tesz, tehát az akciójelenetek a nagyvászonra lettek megálmodva, a humor kellő könnyedséggel idomul a történethez és természetesen a készítők pontosan kicentizték, mikor és mennyire pörögjenek fel az események. A járványhelyzet ellenére a Pókember: Nincs hazaút már a negyedik MCU-film idén, és noha filmnyelvileg közel sem a legeredetibb (azt a titulust a megosztó Örökkévalók érdemlik), számomra messze a legszórakoztatóbb volt. És az is marad, ha nem próbálom majd megválaszolni a megválaszolatlan kérdései sorát. 7.5/10