Nem nagyon kell bemutatni Tony Scott második nagyjátékfilmjét, az 1986-ban mozikba került Top Gunt. Azoknak biztosan nem, akik 2000 előtt születtek, mert ők sűrűn találkozhattak vele a kereskedelmi csatornák főműsoridejében. Nem egy asztalnál kártyázik az olyan kortárs kultfilmekkel, mint a Drágán add az életed, a 48 óra, vagy a szintén Tony Scott rendezte Az utolsó cserkész, de ott zizeg benne a 80-as évek minden nyűgje és bája, csak talán kicsit túlságosan is szabályos a fogsora ahhoz, hogy ne lógjon ki a többi közül. Egy dandy ő az amcsi, feltűrt pólós macsók közt.
Távolról indul a Maverick elkészültének rögös története. Tom Cruise már egy 2000-ben készült interjúban megpendítette, hogy tervben van a folytatás, amikor pedig 2010-ben a Paramount hivatalosan is bejelentette, hogy dolgoznak a második részen, még az első filmet rendező Scott is a stábban volt, sőt, egészen 2012-es öngyilkosságáig részt vett annak előkészületeiben. Az események ezt követően lelassultak, az évek peregtek, a 2019-es tervezett bemutató dátumát 2020 váltotta a naptárban – tudjuk mi történt akkor a világgal –, hogy aztán további négy premierdátum toligázás után 2022 május 26-án befusson a film a hazai és a nemzetközi mozikba. És ott felüljön az idei nyár mozis felhozatalának trónjára.
Hogy újranéztem-e az első részt, mielőtt beültem volna a másodikra? Isten őrizz! Egyrészt jómagam sosem voltam túlságosan oda érte, másrészt az a huszonyvalahány év, amikor először és azóta is utoljára láttam a Top Gunt, épp elég volt arra, hogy azok a nosztalgikus momentumok, amikkel egyébként tele van szórva a Maverick, valóban nosztalgikusnak hassanak. És jóféle nosztalgia ez, ami az utóbbi évek folytatásai és rebootjai közt már teljesen elveszni látszott. Az igazi rajongóknak a Top Gun: Maverick jó pár baráti fejest és gyomrost kioszt a játékidő alatt, amitől még a jó öreg Joe Hallenbeck magánkopója is köpne egy jó véreset az aszfaltra.
Öregem, az a nyitány! Az arra érzékenyeknek komoly merevedést okozhat az az audovizuális kakofónia, amit ezalatt látunk-hallunk. Drámai, feszült, körüllengi az első rész évtizedekkel ezelőtti feelingje, de modern keretet ad neki a látvány és a dögös montázs. Azonnal beránt a film első negyed órája, és az – egyébként nem is kifejezetten maradandó – egyetlen Top Gun élményem huszonsok éves mélységeiből csalogat elő képeket és emlékeket. Olyan ez, mintha beleharapnál egy olyan sütibe, amit gyerekkorodban ízleltél utoljára, vagy mintha pofán spriccelnének egy vintage üveges Dior Fahrenheittel. Na nem azzal a felhígított lötyivel, amit manapság a Fahrenheit klasszikus fekete-vörös dobozában árulnak, hanem azzal a sűrű, új bőrdzseki illatú, gázolajszagú elixírrel, amit a 90-es években mindenki azért locsolt magára, hogy hátha sűrűbb lesz tőle a szőr a golyóin.
A Maverick története szívderítően egyszerű, kellőképpen összeszedett és fókuszált, mentes a felesleges kitérőktől. Pete “Maverick” Mitchell kapitány a sivatagban tengeti az életét tesztpilótaként. Egykori társai mind éltek a lehetőséggel, és ha nem vesztették életüket egy küldetésben, az évek során betagozódtak a haditengerészet és a légierő hierarchiájának magasabb rendfokozatú tagjai közé. Mitchell viszont szólóban szeret játszani, és közben szarik a parancsokra, és az ilyenre nem vár nagy karrier a hadseregnél.
Az első részből ismert Iceman (Val Kilmer) azonban felülről protezsálja őt, és a közbenjárásával felajánlanak neki egy utolsó lehetőséget: egy különösen veszélyes küldetésre kell felkészítenie hatot a Top Gun pilóták legjobbjai közül, hogy légicsapást mérjenek egy ellenséges bázisra a nukleáris fenyegetés elhárítása érdekében. A helyzetet élezi, hogy a csapat tagjai közt van régi pilótatársa, az első rész eseményei során elhunyt Goose fia is, aki miatt évtizedek óta tartó bűntudatot érez.
Van egyfajta látens soft reboot jellege annak, amit látunk, de szó sincs arról, hogy ez valamiféle újrázás lenne. Mintha azt sugallná, hogy a történelem ismétli önmagát, a fiúk elkövetik apáik hibáit. A rendező, Joseph Kosinski ezt a furcsa “láttam már” érzést ügyesen a történet részévé teszi. Nem tudom, mikor volt szerencsém legutóbb olyan folytatáshoz, ami az évtizedekkel korábbi előző részt méltóképp folytatja a mai hollywoodi viszonyok között. Egy jut eszembe csupán, a Trainspotting 2, ami hasonló frissességgel és – muszáj ezt a szót használnom – szeretettel viszonyul önmaga évtizedekkel ezelőtti kiindulópontjához.
Azt eddig is tudta mindenki, hogy Tom Cruise nem az a fajta filmsztár, aki két felvétel között visszavonul egy tál ráksalival valami neki kirendelt luxuslakókocsiba. Én Cruiset inkább tisztelem, mint szeretem. Tisztelem benne, hogy ha csinál egy filmet, azt jól akarja csinálni, a maximumot adja, és ezt várja mindenkitől, erre pedig jó oka van, ugyanis egy ideje már filmjeinek produceri feladatait is ellátja. Értékelem, hogy bőven ötvenen túl még mindig érdekli a sci-fi, kézben tart egy olyan majdnem hibátlan szériát, mint a Mission Impossible, és emellett képes harminchat év után olyan folytatást csinálni egy igazi 80-as évekbeli filmnek, amiből nem lesz totál katasztrófa, egy pénzcsináló hakni, vagy még rosszabb, önmaga paródiája. És ez nagyon ritka dolog. Erről a Mátrix: Feltámadások kapcsán már megfogalmaztam pár gondolatot. Az a széria sajnos rosszabbul járt.
A maga kasszarobbantó módján a Top Gun: Maverick gyönyörűen van megírva. A dialógusok természetesnek hatnak, és senkinek nem jut eszébe túlpofázni a jeleneteket. A pazar, igazi vadászgépeken felvett, hihetetlenül látványos akciójeleneteket a bűnös nosztalgia csecsén kéjesen csüngő érzelmi hegyvonulatok és harántvölgyek keresztezik, a libabőr garantált. Ahogy Pete Mitchell kapitány karakterén látszanak az évtizedek alatt gyűjtött repült órák, úgy a filmen is érezhető, hogy felnőtt, és a filmes eszközei mellett a karaktereivel is éretten bánik. Lenyűgöző, hogy milyen ízléses módon tálalják Iceman és Maverick rövidke közös jelenetét, ami az egyik csúcspontja a filmnek. Így is lehet.
Ami miatt tényleg különleges ez a film, az az, hogy mindent, amit előzetesen ígér, azt beváltja az utolsó fillérig. Ezt azok is méltányolni fogják, akik harminchat évvel ezelőtt ott ültek a mozikban, vagy gyerekként egyik repülőgép makettet rakták össze a másik után, és azok is, akiknek a mach 3-ról csupán a borotválkozás jut az eszébe. Nem nagyon tudok, de nem is nagyon akarok rosszat mondani a filmről (a nagy amerikai giccs persze itt-ott befigyel, de a jóízlés határain belül). Sokáig emlékezni fogunk a film végi akciójelenetre, amiben Tom Cruise és Miles Teller akciózik egy legendás F-14 Tomcat társaságában, ami sokak szerint a világ legvagányabb vadászrepülője. Ebbe a csoportba a cikk írója is beletartozik. Tom Cruise földön, vízen, levegőben, de leginkább levegőben, ennél feljebb garantálom, hogy idén nyáron nem megy a mozis tömegszórakoztatás. 9/10
Ha tetszett, amit olvastál, kövess minket a Facebookon és a Twitteren!
