Íme a nyitás: egy filmstúdióban vagyunk, szerte szét törmelékek és a díszlet felborult darabjai. Középen egy nő a hátán fekszik, egyik lábáról lefordult a cipő. Egy megvadult csimpánz a nő arcát püfföli, az állat kezei és szája csupa vér. Ugyan nem látjuk teljes egészében a jelenetet, mert egy díszletkanapé félig kitakarja a két alakot, de nincs is teljesen takarásban. Halljuk, amint a csimpánz kezei újra és újra lecsapnak, közben odahajolva az állat néha harap kettőt a nő nyakából és arcából. A jelenet sokkjából egy hétköznapi tárgy emeli ki a figyelmünket, ahogy a kamera fájdalmas lassúsággal közelít az eseményekhez. A nő fél pár cipője az. Természetellenes módon, a gravitáció törvényeinek ellentmondva az égnek meredve áll a sarkán, mintha a nő lába még mindig benne lenne. Valami megtámasztja hátulról – gondoljuk –, csak mi nézők nem látjuk? Különös egy látvány, mindenesetre. Azt nem tudjuk, hogy miért gyilkolt a csimpánz. Nem tudjuk, hogy mi történt a jelenetet megelőzően, és arról végképp fogalmunk sincs miért áll olyan lehetetlen szögben az a cipő, mintha egy láthatatlan erő tartaná sakkban. Nem tudjuk. A Nem Jordan Peele harmadik rendezése.
Ez az érzés, hogy nem tudjuk mi történik, és hogy mi fog történni ezután, uralja a film bő két óráját. Különös atmoszféráját a nyitó képsorokkal indítva az első perctől kezdve építgeti. Ez az építkezés még akkor sem ér véget, amikor fény derül, mi az a valami, amit a film marketinganyagain mindenki olyan nagy vehemenciával néz (lásd alább). Nézni pedig érdemes, hiszen ez Jordan Peele eddigi leggrandiózusabb, leglátványosabb filmje, amiben az Interstellart, a Dunkirköt és a Tenetet is fényképező Hoyte Van Hoytema IMAX kamerája hozza ki mind a szépséget, mind a borzongást, Los Angeles külső, kietlen részeiből.
A látvány mellett a hangkeverés az egyik legmeghatározóbb eleme a filmnek. A készítők okosan játszanak a neszekkel, a zenével. Nyugtalanító kopogások, zörejek, a szél erősödő, orkán-szerű hangjai, ami alá emberi jajveszékelés és sikolyok keverednek, vagy az olykor hirtelen beálló csend. Érdemes lehet ezeket moziban átélni, és kivételesen nem megvárni, míg lesz hozzá felirat a kór-on.
A rendező, Jordan Peele nem a független horrorfilmek felől érkezett Hollywoodba, hanem pont az ellentétes pólus, a komédia irányából. Előbb stand-uppolt, később a Mad TV – a ‘90-es években itthon is népszerű MAD magazin (mekkora újság volt az, gyerekek, mekkora?!) – komikus szkeccsműsorának állandó szereplője volt, kapott saját sorozatot a Comedy Centralon, és kisebb szerepekben tűnt fel különböző sorozatokban. Aztán írt egy Oscar-díjat ért forgatókönyvet, ez volt a Tűnj el!, ami 2017 meglepetésfilmje volt. Két évre rá Peele vérfagyasztó hangulatú “családi horrorfilmje”, a Mi szövögette tovább a rendező hírnevét, idén pedig a Nem (a továbbiakban Nope) már óriási elvárásokkal érkezett. A hype szép lassan kúszott a bőr alá, köszönhetően az első trailer keveset mutató, de sokat sejtető képeinek. Aki viszont elvárásokkal érkezik a mozikba, az kétesélyes játékot űz, a Nope ugyanis fura egy jószág, maximum találgatni lehet, mikor milyen irányt vesz, és az utolsó dolog, amire ingerenciát érez, az aláfeküdni az elvárásoknak.
Peele harmadik rendezésén már cáfolhatatlanul érződik a rendezői székben töltött hat éve, az eddig leülepedett tapasztalat, a biztos kéz, hogy immáron úgy vezet egy jelenetet, hogy a lehető leghatásosabb formában fusson ki a végére. Olyan fajta film ez, amit érdemes többen nézni, mert beszélni róla, teóriákat gyártani, találgatni a hogyanokat és a miérteket mindig jobb, mintha ezek mind ott kavarognának a fejekben órákkal a megtekintés után is. Peele nem eteti a nézőit homályos összefüggéseinek magyarázatával, hanem tiszteli annyira a közönségét, hogy rájuk merje bízni filmje zűrösebb részeinek kibogozását. De semmi para, mélyebb szimbolikája és összefüggései is csak annyira mélyek, amennyire hajlandóak vagyunk lemenni értük, így nézők egész széles spektruma veheti ki a filmből azt amit épp megkíván, mindenki talál benne magának valót.
Filmjeit legtöbbször a horror műfaji besorolással illetik, de talán közelebb áll az igazsághoz az angol mystery kifejezés, mint műfaji megjelölés, amibe szórakoztató módon keverednek játékos, komikus felhangok. Peele érti a mozit és Hollywoodot. Úgy csempész humort és vidámságot egy alapvetően baljóslatú, erőszakos, horrorisztikus filmbe, hogy ne törje meg annak egységét. Valahogy úgy, ahogy Tarantino teszi azt a legtöbb filmjében, csak ő épp ennek a fordítottját űzi. Természetesen a filmtörténeti utalgatásokból ezúttal is lehet csemegézni.
“Szemetet szórok rád, gyalázatossá teszlek, és pellengérre állítlak.” – hangzik a nyitó képsorok alatt Náhum könyvének 3:6 fejezete. Ahogy pedig a vásznon látjuk, angolul: “I will cast abominable filth upon you, make you vile, and make you a spectacle.” Ez az utolsó szó, "spectacle", mint látványosság, ez a tematika a filmben többször előkerül, sőt, ekörül kulminálódik a történet minden fő- és mellékszála. A főszereplő és szomszédjának látvány-farmja, ahol az ide tóduló vendégeket folyamatos szórakoztatás (és valami annál is több) várja. Vagy a Steven Yeun alakította karakter többször visszatérő emlékképei az ominózus majmos forgatásról. Michael Wincott zseni operátőrje, akinek életcélja "filmre venni a lehetetlent". És ott van maga a film fő cselekményszála, ahogy a két főszereplő az életével játszva megpróbálja rögzíteni a találkozást egy repülő csészealjjal. Cirkusz, mozi, reality, 8 milliárdos kis közösségünk pénz uralta médiája, csodáljuk a látványosságot. A látványosságot, amelyet azért kreálunk, hogy aztán kiárusíthassuk. Azért fizetünk, hogy a részévé válhassunk. Azért akarunk a részévé válni, hogy minket is csodáljanak.
Daniel Kaluuya a maga rezignált, amúgy abszolút hatásos, de jóformán eszköztelen játékával a húgát alakító Keke Palmer szöges ellentéte. Kettejük folyamatos csatározásai csempészik a Peelere jellemző humort az alkotásba, vagy nyújtanak pillanatnyi feloldozást a feszültebb jelenetek között. Viszont Michael Wincott – akit már az idejét sem tudom, mikor láttam utoljára – lopja a show-t, akármelyik jelenetben tűnik is fel. Érdekes módon Steven Yeun ezúttal valahogy kilóg a társaságból, az ő mellékszála a film alatt futó traumatikus emlékekre fűzött majmos sztori, és hát vele kapcsolatban a film végére érve is maradhatnak hiányzó puzzle darabkák.
Jordan Peele filmjei, akár egy-egy egészestés Alkonyzòna epizód. Eredetiek, aktuális és szórakoztatóak. Nem mondom, hogy mindenkinek tetszeni fog, amilyen irányokat vesz a film a végére – én sem voltam teljes mértékben elégedett –, de lehet, hogy az első, lassan építkező órát követően egy nézői elvárásoktól mindinkább távolodó élményt akart átadni Peele, és ez sikerült is neki. Számíthatunk rá, hogy a moziból kifele menet hallunk majd pár elégedetlenül maga elé mormogó figurát, de mindenki legyen nyitott a párbeszédre, vitassa meg a látottakat. Egy ilyen fajta látványosságnak szerintem abszolút megéri a részese lenni. 7/10
Ha tetszett, amit olvastál, kövess minket a Facebookon és a Twitteren!
