[Supernatural Movies]

10 évesek lettünk!

2022. szeptember 02. - REMY

10 év… 2012. szeptember 2-án útjára indult a Supernatural Movies blog, mely egy poénnak indult, nulla komolysággal, Dean Winchesterék által ihletett címmel, egy szerkesztővel (Remy) és rengeteg - mai szemmel nézve kezdetleges – filmrajongói poszttal. Aztán egyszer csak megindult valami…

fejlecindex.jpg

Jöttek az új tagok, egyre bővült a banda, megjelentek a sajtóvetítések és még blogtalit is sikerült összerántani. Lehetett volna ennél többet kívánni egy hobbitól? Aligha… Ez egy sikersztori, az én szememben (Remy) biztosan!

Noha már inkább lélegeztetőgépen van a blog, az évforduló miatt úgy gondoltuk a szerkesztőségben, hogy illene valamivel kicsit visszatérni, egy kis aprósággal visszagondolni az elmúlt évtizedre. Végül arra jutottunk, hogy mindenki egy számára kellemes alkotással gondol vissza a múltra. Nézzük is hát, hogy mik ezek:

 

Fincherista: A Coen-fivérek filmjeinél jellemzően szélsőséges érzelmek kavarognak bennem: vagy az év legjobbjai vagy éppen legnagyobb csalódásai közé szoktam sorolni alkotásaikat, felejthető középszerűség csak nagyon ritkán kerül ki a kezeik közül. A 2013-as Llewyn Davis világa előbbihez sorolandó, álomszerű fényképezése, kiváló alakítások közepette előadott dallamai és címszereplőjének sorozatos botladozása a művészlelkek kárhozatának példaértékű odüsszeiájában csúcsosodik ki. Az operatőri feladatokat Coenék kedvence, Roger Deakins helyett a francia Bruno Delbonnel (Amelie csodálatos élete, Hosszú jegyesség) látta el, akinek különleges látásmódja egészen új kontextusba helyezte a fivérek kifejezetten életszagú történetét, mintegy elkerülhetetlen rémálommá változtatva a karrierjét menteni óhajtó folk-énekes kálváriáját. Ezen címszereplő szerencsétlenkedését mutatta be kiválóan Oscar Isaac, a Golden Globe-jelölésig is eljutó alakítás azonban csak egy volt a számtalan kiváló teljesítmény közül, hiszen a nagy öregek, mint John Goodman és G. Murray Abraham mellett az ekkoriban feltörekvő generáció tagjai, Carey Mulligan és Adam Driver is emlékezetes karaktereket formáltak meg, de még a számomra színészként elviselhetetlen Justin Timberlake sem vallott szégyent. Mindezt egészen kiváló zenei performanszok kötik össze, így akár a Five Hundred Miles fülbemászó melankóliája vagy éppen a Please Mr. Kennedy káosza egyaránt tökéletes összhangban van a címszereplő történetének alakulásával. A film legnagyobb erőssége, az egyedi megközelítés azonban sokak számára elidegeníthetően hathat, így a Llewyn Davis világa talán joggal nevezhető rétegfilmnek, noha a “művészfilmek” modorossága itt a legkisebb mértékben sincs jelen. A szememben viszont kilenc év távlatából is a legjobb Coen-film a Nem vénnek való vidék óta, de remélem, hogy idővel lesz, ami elnyeri majd ezt a címet tőle.

1_36.jpg

Creativ3Form: 
Szárnyas Fejvadász az egyik legnagyobb elmaradásom volt, ami a kultfilmeket illeti. Bőven felnőtt fejjel sikerült csak bepótolnom és tisztán emlékszem, hogy olyan szinten nem rántott be, hogy végig se néztem. Jó pár évnek el kellett telnie, mire megadtam neki a második esélyt, és…nos…fogalmazzunk úgy, hogy inkább elismerem a „filmrajongóknak megkerülhetetlen” titulusát, semmint szeretem Ridley Scott rendezését. Éppen ezért első körben nem voltam túlságosan izgatott amikor meghallottam, hogy készül a folytatás. Ez viszont megváltozott, amikor kiderült, hogy azt a Denis Villeneuve-t kérték fel rendezőnek, akinek nem kicsit imádom a munkásságát. Plusz az sem volt hátrány, hogy Ryan Gosling lett a főszereplő és Ford is visszatért benne. A hype vonat valamint a kíváncsiságommal vegyített elvárásom megérkezett, a végeredmény pedig jobb lett, mint azt remélni mertem. Egy varázslatos festmény lett, melynek minden ecsetvonása Roger Deakins mesteri látásmódjával lett felfestve a vászonra, mindezt olyan atmoszféra társaságában, ami még napokkal a film megtekintése után se engedett a szorításából. Ha valaki megkérdezné tőlem, hogy milyen lenne számomra a tökéletes cyberpunk-sci-fi filmélmény képileg, hangulatban, atmoszféra, rendezés valamint zene tekintetében, akkor simán a Blade Runner 2049-et mondanám példának. Az első rész inkább elismerem, semmint szeretem érzete után nem kicsit meglepett, hogy ez a folytatás milyen szinten magába tudott szippantani, és a stáblista végéig fenntartotta a varázslatot. Nem tagadom, ehhez nagyban hozzátettek az olyan „apróságok” is, hogy Harrison Ford talán élete legjobb alakítását nyújtotta, Ryan Gosling ismételten bizonyította, van akkora tehetség, hogy generációja egyik legjobb színészének lehessen nevezni, ráadásul itt találkoztam első alkalommal Ana de Armas kisasszonnyal, aki…tudjátok. A sokadig megtekintés után is elképesztő módon képes lenyűgözni minden képkockája, és ha egy mondatban kellene kifejtenem a bennem kavargó érzéseket és azt, mennyire imádom ezt a filmet, akkor az első rész egy klasszikussá vált mondatát idézném: „I've seen things you people wouldn't believe.”

4_14.jpg

Mikesi Tomi: A Templom a dombon nem egy széleslátószögű, giccses történelmi tabló; szuperközeli optikán keresztül könnyen azonosulható egyéni sorsokat mesél el évtizedes viszonylatban. Sokkal ütősebb így, hogy csak néhány ember történetére fókuszál, ahelyett, hogy a délszláv háború minden szörnyűségét akarná bemutatni. Okosan megkomponált, feszültséget hétköznapi eseményekkel is építő mozi, a történetről viszont nem igazán lehet bármit mondani, ami ne rontaná el a filmélményt. A háború sokkja, meghökkentő következményei és letaglózó utóélete, amik generációk életét határozták meg alapvetően, olyan alapanyagot szolgáltatnak, hogy a kellően érzékeny rendező nehezen tud mellényúlni. Srdan Golubović harmadik nagyjátékfilmje szerintem jóval nagyobb figyelmet érdemel, brutális, kőkemény, közben pedig végtelenül emberi.

tepo.jpg

kultúrfaló: Amikor a szerkesztőségben felvetődött a 10 éves ünnepi cikk ötlete, örültem neki, hiszen akkor még úgy éreztem, hogy tudom, hogy melyik film volt nekem az elmúlt évtized legmeghatározóbb alkotása...aztán közeledett a határidő, én meg egyre nagyobb bajban voltam, hiszen napról napra egyértelműbbé vált számomra, hogy még sem olyan egyértelmű. Ringbe szállt a 20. századi nők, a Kaliforniai álom, az Anyám és más futóbolondok a családban az Emlékezz!, az animációs filmek közül pedig a Kubo és a varázshúrok valamint A tenger dala, de Wes Anderson jó pár alkotása is simán szóba jöhetett volna (közülük egyértelműen A Grand Budapest hotel lenne a befutó). Végül egyre inkább egy olyan film nyomult egyre előrébb a gondolataimban, amire ha ennyi évvel az első (és mind ezidáig az utolsó) megnézésére gondolok, borsódzik a hátam.

Ez pedig a Saul fia.

Valószínűleg sosem volt még korábban film ilyen hatással rám, mint amit a vászon előtt ülve tapasztaltam. Valósággal zsizsegett tőle a bőröm, és ez az érzés a percek múlásával egyre erősebbé vált. Még sosem éreztem, hogy nekem most azonnal ki kell mennem a teremből, mert olyan hatással van rám, hogy nem bírom tovább nézni....aztán mégis kitartottam. 

A folyamatosan mozgásban lévő, Saul fejével egy vonalba helyezett kamera, ami állandóan főhősünk nyomában van, zaklatottá, idegőrlővé teszi a filmet. Néhány nyugodtabb pillanattól, pár perces lecsillapodástól eltekintve alig van nyugvópont, és olyan jelenet, amikor nincs mozgásban. A rendező nagyon ötletes megoldása, hogy Saul követésével hol hosszabb, hol rövidebb időre, de a haláltábor minden szegletébe eljutunk, szemtanúi leszünk a különböző részeken zajló eseményeknek, bepillantást nyerünk a tábor végóráiba. A 107 perces játékidő sokkal hosszabbnak tűnik, hamar telítődünk a pusztítással, az emberség teljes hiányával, és tehetetlenül nézzük a történéseket. A színek is jól szimbolizálják ezt az egészet. A szürke többféle árnyalata, melyet sokszor megtörnek az emberi test rózsaszínes színei, lassan egyeduralkodóvá válnak. Egyre inkább az elkeseredettség, a kilátástalanság kap helyet, és ezekhez nagyon jól illenek. A rendező által alkalmazott technikai trükkök kellenek ahhoz, hogy a kor emberét kirántsa a megszokott környezetéből.

3_18.jpg

JudgeBravo: Mikor még gondtalan ifjonti voltam és nem tudtam mit kezdeni a szabadidőmmel, szokásommá vált az IMDb értékelések szerinti erős közepes alkotásokra lőni, hogy az ismeretlen sötétjéből kilépve igazán édes legyen egy-egy új kedvenc sziluettjének felfedezése. Egy ilyen random zsákmányszerzés alkalmával botlottam bele a jelenleg 5.4-es átlagon heverő fejvadászba, amiről már a trailerben kiderült számomra, hogy mondhatna bárki bármit, ez bizony instant jegyet vált a szívembe. Az a helyzet, hogy Jordan Downey rendező sikeresen megálmodta és meg is valósította a kis pénz, nagy focit. 30 ezer dollárból sarokba állít sok más, milliós büdzsével hadba indított társát nem csak a fantasy zsáneren belül, de példa lehetne bármilyen terepre merészkedő, rutinos és kezdő rendezőknek egyaránt. Ez a film nem a történetével bilincsel le, mert az valójában elfér egy kettőbe tépett post-it matricán. Zsoldért működő szörnyvadász aput valamiféle csúf karmos-agyaras szörcsögő fenevad megfoszt a kislányától, akinek nyomába ered, és bosszúszomjától nem nyugszik, amíg érzékien ki nem belezi a gyilkos ocsmányságot. Vérpermetes hadjárata során pedig bármi is jön vele szembe, azzal a legkevésbé lesz kegyes. A dolog szépsége, hogy pont nem azt és úgy kapod nézőként, mint amit egy ilyen abszolút B szagú felállástól várnál. Downey tökéletesen felismerte, hogy összegereblyézett aprópénze mire elég, és szerencsére abba is öntötte. Egy kvázi névtelen, de a szerepre tenyésztett színészbe Christopher Rygh személyében, pokoli jó jelmezekbe, kellékekbe, és minden olyan apróságba, ami valami elképesztően hatásos, szinte harapható atmoszférát vont a cselekmény köré. Mit neki telibe mutogatott szörnyek meg dark fantasyba oltott John Wick összecsapások… sejtetés, kivárás, feszültségteremtés, brutál jó hangmérnöki munka, izgalmas és gyönyörű fényképezés csupa olyan jelenetben, amit egy mainstream filmben kb. le sem forgattak volna. A szerintem kicsit bugyuta végkifejletig kizárólag a vadász életének kulisszáit látod. Nincs wishes VFX effekt, nincs megúszós szövegelés, nincs szarrá szecskázott akciózás. Lassú tempója miatt azonban nem való mindenkinek, illetve aki löncsússal és művérrel borított kaszabolásra ácsingózik, az derekasan csalódni fog. Ellenben, aki szereti, ha apró dolgok és sokszor a környezet mesél, ahol öröm kutatni a képkockák minden pixelét még a háttérben is, mert mind-mind mesél valamit és hozzáad a nagy egészhez, az ujjongani fog örömében a gyönyörtől. Nyomasztó, óvatos dinamikával építkező ritka csemege ez, ami bőséggel többet érdemelne a középmezőnynél, tőlem biztosan megkapja a 9/10-et. -1 csak azért, mert egy fél órát még el bírtam volna viselni a vészterhes köd mögé burkolózó világában.

5_11.jpg

hakos05: Az elmúlt tíz év során több olyan hatás is érte a filmipart, amelyről hosszabban is érdemes lenne megemlékezni. Én a szintén tíz éve indult A24 (megalakítása már most kijelenthető, hogy történelmi lépés volt) által forgalmazott Csiszolatlan gyémántot választottam. Nem azért, mert ez lenne számomra a legmeghatározóbb film, hanem azért, mert jelenleg nem kisebb meggyőződésem az, hogy a Safdie tesók miatt fognak továbbélni a klasszikus értelemben vett filmek. Azok az alkotások, amelyek láttán még Scorsese is elégedetten csettint. Apropó, nem véletlen, hogy az öreg Marty executive producerként vette ki a részét az elkészültéből, munkássága ugyanakkor egész biztos, hogy ihletforrásként szolgált, hiszen a lendületes történetvezetésű (mit lendületes, kész adrenalinlöket!) filmen az ő kézjegyei is erőteljesen visszaköszönnek. Nézőként lehetetlen levenni a szemünket az Adam Sandler által játszott főszereplőről, aki nem egyszerűen egy antihős figura, hanem annál sokkal több. Sandler teljesen átalakul a vagyonát összeseftelő, közben adósságot adósságra halmozó szerencsejáték függővé, mi pedig a fejünket fogva figyeljük kálváriáját. A kamera főleg New-York utcáin pásztáz, de a gengszterfilmeket megidézve Howard otthonába és magánéletébe is betekintést nyerünk. A tér kitágítása egyáltalán nem hat kötelező körnek: egyrészt nagyszabásúvá teszi a filmet, másrészt az üzlet és a család a főhős életében összefügg, ráadásul kifejezetten élvezetesre sikerültek az ezzel foglalkozó részek. Emellett az alkotás a zsidó kultúrába is bepillantást nyújt, melyet a színészválasztás is aláhúz. Autentikusság, lendületes történetvezetés, kiváló alakítások, szuggesztív zeneválasztás és képi világ. Egyes rendezők boldogok volnának, ha a felsoroltak közül egy megvalósulna filmjeikben. A Safdie testvérpáros mindegyiket kipipálhatja úgy, hogy az összes pozitívumra ki sem tértem.

2_24.jpg

Duba Dániel: Abban az időben, amikor a blog 2012-ben elindult, rengeteg filmet néztem. Habár én csak pár évvel később, 2016 márciusában csatlakoztam a társasághoz, ez a jó szokásom továbbra is megmaradt, néha szó szerint izzott az olcsó led panel a TV-ben. Volt, hogy napi három filmet is legyűrtem, ha épp olyanom volt. Manapság már, mikor a torrent lassanként kiszorul az alkalmi fogyasztó látóterének peremére, egyre ritkább, hogy olyan film kerül elém, amit nem ömlesztenek csak úgy rám egy gombnyomásra a streamingen. Utánaolvasni, feltúrni érte a netet, letölteni, feliratot vadászni rá, seedelni, szóval olyan amiért legalább egy kicsit meg kell dolgozni. Valami tényleg különleges. A huszonsok év alatt egyre csak gyarapodó filmes watchlistemet már rég elengedtem, de azért még manapság is megesik, hogy egyet-egyet sikerül lehúznom a listáról. Ha most hasbòl kéne mondanom egy filmet, nagy hirtelenjében a Birdman, vagy Shane Black Nice Guys című filmje ugrana be, mert itt-ott mindkettőn elég jókat röhögtem anno, de aztán eszembe jutott egy harmadik film. A The Grandmaster, a hongkongi rendező, Wong Kar Wai legutóbbi mozis rendezése 2013-ból.

Grandiózus, lassan csordogáló, kifinomult táncelőadás, harcművészeti szerelmesfilm a legnagyobb Wing Chun mesterről, Ip Manról, akinek tanítványai közt volt a legendás Bruce Lee is. Gyönyörűen koreografált akciójelenetei között az idő kerekének kérlelhetetlen kattogásáról, a változás megállíthatatlanságáról, túl későn megvallott szerelemről beszél, a rendezőre jellemző sajátos vizuális látásmódjával. Erőszakosabb, véresebb jelenetei nem a pusztítást, hanem a harcművészetek iránti testi-lelki odaadást, a kifinomult mozdulatok mögött rejlő szépségét mutatja be. Meg azt, hogy aki nem gyakorol, azt leverik, mint egy poharat. Wong Kar Wai állandó színésze, Tony Leung, és a rendezővel a 2046 című filmjében is együtt dolgozó Ziyi Zhang rendkívülit alakítanak, mindig nagy vidámság nézni őket, gyakorlatilag bármelyik filmben. Gyors konklúziónak hirtelen azt tudnám levonni, hogy érdemes Wong Kar Wai filmeket nézni, és ha a világ ettől még nem is lesz jobb hely, de benne mi attól még elmondhatjuk, hogy valami olyasmit láttunk, ami szép és értékes. So called “filmművészet”, vagy valami ilyesmi.

the_grandmaster_01.jpg

Remy: Sokat gondolkodtam, hogy melyik filmről kéne írni, ha az elmúlt 10 évet nézem és végül arra jutottam, hogy a Top Gun az a film, amit igenis ki kell emelni a sok kiváló alkotás közül. Bár az élmény friss, mégis azt tudom mondani, hogy ez az a film, ami miatt kitalálták a mozit!

Lélegzetelállító, a szó szoros értelmében, tetőtől talpig macsós és menő, ahogyan már a 80-as években is az volt és amilyennek az egész évtizedet megismerhettük. Tom Cruise divatot teremtett, ez a divat pedig a mai napig él és virul. Egy utolsó nagybetűs filmsztár, aki minőségi blockbusterekkel jelentkezik még mindig és akinek a nevét, ha megpillantjuk egy készülő film kapcsán, akkor tudjuk, hogy ott valami nagy durranás készül. Lényegében újat alkotott (repülős film soha nem volt ennyire látványos!), és egyben rebootolt egy egész évtizedet annak minden bájával és pozitívumával. A Top Gun egy egyszerű film, és pont emiatt működik igazán. Már az első másodperctől kezdve beránt, leviszi a fejed, és egy tökéletes repülésre visz. Hatásvadász és nosztalgikus? Igen, de annyira jól áll neki.

A XXI. század egyik legfontosabb akciófilmje és egyben minden idők egyik legjobb legacy sequelje.

vlcsnap-2022-08-24-12h39m10s562.png

 

Köszönöm a szerkesztőknek és az olvasóknak is az elmúlt 10 évet! Mindenkinek jó filmezést a továbbiakban!

A bejegyzés trackback címe:

https://supernaturalmovies.blog.hu/api/trackback/id/tr1517919227

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Liberális Artúr · arturfilm.blog.hu 2022.09.03. 08:40:16

Grat :)

Havi egy filmet azért igazán bevállalhatnátok :)

doggfather · http://dogg-n-roll.blog.hu/ 2022.09.05. 11:02:23

grat a 10 évért!
(talán az elejétől vagyok olvasó, kommentelő?!)
süti beállítások módosítása