Szólíts…ahogy csak akarsz
Luca Guadagnino filmjei nem mondható, hogy beleférnek a könnyen fogyasztható, hétköznapi szórakozás kategóriájába. Már legelső filmjével, a Szólíts a nevemennel olyan erővel rúgta be az ajtót, amiről sok mai filmes csak álmodozni mer. Erős rendezés, nyomasztó hangulat és atmoszféra, bevállalós jelenetek melyek, természetesen nem átlépve a pornó küszöbét, nem takargatnak semmit, remek kémia és fantasztikus színészi alakítások. Ezek a védjegyek a későbbi alkotásaira is jellemzőek maradtak (Suspiria, Bones and All), a Challengers pedig már az előzeteseivel azt sugallta, hogy nem most fog stílust és irányt váltani a rendező úr. Elöljáróban annyit, hogy az eddigi alkotásai közül ez lett a leg…visszafogottabb, de még így is olyan erős és szokatlan elemekkel mesél el egy szerelmi történetet, amit eddig még nem igazán láthattunk korábban.
A játék neve...
Két fiatal, még pályafutása elején járó teniszező, Art Donaldson (Mike Faist) és Patrick Zweig (Josh O’Connor), akit a Tűz és a Jég párosnak is neveznek a sport berkein belül, épp megnyerik az ifjúsági, páros US Opent. Győzelmük után nem sokkal elhatározzák, hogy ha már úgy is ott vannak, beülnek a női egyes ifjúsági döntőjére. Ezt a döntőt nem más játssza, mint Tashi Duncan (Zendaya) aki első látásra lenyűgözi a srácokat. Nem csak azért, mert fantasztikus teniszt játszik, hanem azért is, mert hát…a dolgok működésbe lépnek ott lent délen. A mérkőzés után elmennek egy Tashi szülei által szervezett, amolyan bajnoki bulira, ahol egy rövid, kissé kínosra sikerült „szia, mi nagy rajongóid vagyunk ám” beszélgetés után taktikát váltanak, és egy pár üveg pia elfogyasztásával tarkított, tengerpartos beszélgetés során elég egyértelműen közlik Tashival, hogy bizony szeretnék megnézni, a pályán kívül más területen is olyan lenyűgöző-e a mozgása. Bár végül az éjszaka nem egészen úgy alakult, ahogy a srácok eltervezték, a vonzalom és a vágyakozás, ami az egész életüket végig fogja kísérni, megszületett. Egy olyan erős kapocs alakult ki hármójuk között, amire egyikük se számított, és aminek létezését bizony egyikük se fogja soha beismerni. Ez pedig teljes mértékben felborít mindent, amiről életük ezen szakaszában vágytak és álmodoztak.
Nem titok, hogy Tashi mindkettőjükre egyaránt vágyik, mindegyik srácra más-más okokból. Donaldson egy tisztelettudó jófiú, akinek kész céljai vannak, pontosan tudja, hogy mikor mit illetve kit akar. Rajongója Tashinak, a puszta jelenléte lenyűgözi. Zweig ezzel szemben a fullba nyomom a lazaságot, ahogy esik, úgy puffan „rosszfiút” személyesíti meg, akinek ugyan nincsenek olyan magasztos céljai mint barátjának, de még is…Tashi valami olyat vált ki belőle, amit ő maga se tud igazán megmagyarázni és kezelni. Ez pedig odáig vezet, hogy az a bizonyos, korábban sziklaszilárdnak tűnő barátság Donaldson és Zweig között egy szép napon megszakad, hogy aztán a történet legvégén, egy szimpla challenger torna döntőjében újra szembe nézzenek egymással, és egymásra zúdítsanak minden haragot, csalódottságot, kiégést, vágyakozást, gyűlöletet, többre vágyást, megbánást, Tashi iránti megszállottságukat, szóval mindent, ami bennük van, de valahogy soha se adták ki igazán az évek során. Az ő hármasuk az, ami köré fel van építve ez a se veled, se nélküled, vágy és vezeklés szerelmi történet, melynek minden mozzanata úgy van felépítve, hogy az ember soha nem tudja, az adott jelenetben most éppen mi fog történni. Mint egy tenisz meccsen. Hatalmas piros pont, hogy a film szerkezete pontosan úgy van elmesélve, úgy van felépítve, ahogy annnak a bizonyos challenger tornának a döntője. Az első szettet Zweig viszi…a másodikat Donaldson…a döntő szett pedig…nos…nehéz lenne róla spoilerek nélkül beszélni, de tényleg annyira izgalmasra sikeredett ennek a szerelmi háromszögnek a végjátéka, mint a legnagyobb és legnevesebb tenisz tornák, minden eldöntő, utolsó szettje. Mind a két fél, sőt. Mind a három fél bele ad anyait, apait, mert bár Tashi csak a lelátóról izgulja végig a meccset, az a feszültség, amivel meg kell küzdenie, bizony van olyan szinten, mint Donaldson és Zweig pályán mutatott csatája.
A cikk elején azt mondtam, hogy ez Guadagnino legvisszafogottabb filmje, de ettől még nem szűkölködik az erotikus, de ízléses csók és szex jelenetektől, melyekben szintén megmutatkozik az a nagyon erős vágyakozás, amit a triónk egymás iránt táplál. Akik viszont arra számítottak, hogy esetleg Zendaya majd most adja fel az elveit, azok csalódni fognak. Semmilyen villantás nem lesz, viszont ettől függetlenül, Zendaya az erotikus jelenetekbe is bele adott mindent. Bitang erős alakítás ez tőle, ki merem jelenteni, hogy pályafutása legerősebb produkcióját tette le a vászonra. A rá jellemző arcjáték és mimika itt is felbukkan, viszont egyáltalán nem érződik fárasztónak vagy unalmasnak. Éppen ellenkezőleg. Egy puszta pillantásában vagy testtartásában annyi erő és jelenlét van, hogy a film minden egyes jelenetét képes elvinni a hátán. Akkor is, ha ott sincs, hanem csak beszélnek róla. Lehet picit fura ez így, de ha megnézitek a filmet, tudni fogjátok, hogy miről beszélek. Viszont a Mike Faist-Josh O’Connor párost is dicséret illeti, akik ellentétei egymásnak, még is tökéletesen kiegészítik egymást, és bizony nem csak Zendaya, hanem a köztük lévő kémia is remek. Guadagnino piszok jól vezeti őket, és egy olyan jelenetet se adott nekik, ami önmaga paródiájává vált volna. Hihetően és hitelesen van elmesélve, hogy egy ilyen szerelmi háromszögben felgyülemlő érzelmi skálák sokasága miként is működnek, mik a buktatók, mik azok az elemek, amik kikészítenek, amik erőt adnak, és még több erőt adhatnának, ha időben ráébrednénk arra, hogy nekünk szükségünk van egymásra. Lehet tagadni, lehet küzdeni ellene, ám a végén, úgy is az lesz a legjobb, ha engedünk neki. Még akkor is ha tudjuk, illetve nem igazán tudjuk, hogyan is működhetne ez hosszú távon.
Nagyon sokat tudnék még beszélni erről a filmről, de egyre nehezebb a spoilerek elkerülése nélkül, így inkább kitérek a film technikai részére, ugyan is az is megérdemli a dicséretet. Az operatőri és a vágói munka fantasztikus. Bár a vágás terén szerintem volt egy nem túl szép jelenetsor, amikor is egy full egyszerű történést két karakter szemszögéből nézhetünk végig, és a két szemszög közti váltások szerintem kimondottan csúnyák lettek. Pár másodpercig tart csak, de még így is eléggé szúrja a szemet. Viszont ez volt az egyetlen, picit szájhúzós snitt részemről. A döntő szettben, amikor már a végjátékban vagyunk pl. annyira zseniális mind az operatőri mind a vágói munka, hogy azt tanítani kellene. Egyszerre ötletes, látványos, feszült, kreatív…hatalmas pacsi érte. Hatalmas pacsi jár még a Trent Reznor Atticus Ross párosnak is, ugyan is bár megtalálhatóak a filmben a rájuk jellemző, egyeseknek már kissé unalmassá váló taktusok, de ezt most megtudták spékelni valami olyannal, ami nagyon szokatlan, de a film hangulatához és stílusához annyira illik, hogy az valami elképesztő. Ráadásul Guadagnino helyenként elég egyedien használja őket, voltak jelenetek, amik alatt egyátalán nem éreztem, hogy kellene zene, de pár másodperc után már a fejemhez kaptam, hogy már, hogy ne kellene, ez adja meg neki azt a pluszt, amitől csak még feszültebb, még nyugtalanabb lesz az adott jelenet. Szokatlan, de még is nagyon hatásos helyenként a zene használat. Illetve a fent említett, pár másodpercig tartó csúnya vágást leszámítva egy aprócska negatívumon van csupán mégpedig, hogy túl sokat ugrálunk az időben. Van amikor éveket, van amikor csak pár napot, és néha bizony picit bele lehet zavarodni, hogy akkor most merre is az annyi. A történet felépítése szempontjából érthető, hogy nem rendes időrendbe haladunk, de egy-két alkalommal picit ki tud zökkenteni főleg akkor, amikor pár percen belül ugrunk több alkalommal is előre majd utána vissza.
Game, Set and Mats
Személy szerint én előzetesen nagyon vártam ezt a filmet, de nem gondoltam volna, hogy a végeredmény ennyire tetszeni fog…hogy ennyire erős lesz minden eleme…hogy egy ezerszer látott szerelmi háromszög történetet el lehet mesélni úgy, hogy az ne váljon unalmassá, hanem végig izgalmas, érdekes és feszültséggel teli legyen. Lehet a hirtelen lezárás nem fogja elnyerni sokak tetszését, de szerintem tökéletes megoldás volt, hogy pont a csúcsponton, minden egyéb, kiegészítő magyarázatot nélkülözve van elvágva a történet. Picit pislog az ember, de aztán szerintem rájön, hogy teljesen felesleges lett volna még bármit mondani. Érthető volt így is, hogy mi történt ott…hogy a karaktereink, legalább is kettő, hova jutott el végre.
