George Miller és pionír lelkű őrültekből álló stábja ötödik alkalommal vonult ki a sivatagba, hogy iszonyú megpróbáltatások árán leforgasson egy újabb Mad Max filmet. A Gibson-éra alatt (1979-1985) az első három film minden idők legemlékezetesebb akciójeleneteit, és legjobb posztapokaliptikus filmjeit adta a filmtörténelemnek. Persze az sem volt mentes a bukkanóktól, a harmadik rész kritikailag már nem futott akkorát, mint az első kettő. Aztán 2015-ben a széria akkora erővel támadt fel, hogy jó pár évre idézőjelbe tette a többi akciófilmes próbálkozást gyakorlatilag az egész bolygón. Miller most is közel járt hozzá, hogy őrületes zsenijével kvázi nevetségessé tegye az akciófilmes szakma zöld háttér előtt kalimpáló maradékát, de ezúttal fellélegezhetnek a szakszervezetnél. A teljes megszégyenülést idén megúszták.
Bevallom őszintén, a címben azért egy kissé túlzásokba bocsátkoztam, a helyzet korántsem ennyire drámai. Mert nem arról van szó, hogy a Furiosa lecserélte volna a legendás Ford Falcon XB GT-t egy szaros hybrid Toyota Priusra, azért ennyire nem rossz a helyzet. Mindössze annyi történt, hogy az utolsó V8-asként elhíresült Pursuit Special immáron automata ablakemelőkkel, beépített klímával, plüss bizbaszokkal a kalaptartón járja az ausztrál homokdűnéket.
Miller és írótársa, a már A harag útján is dolgozó Nick Lathouris olyan elemekkel bővíti tovább a Mad Max autó- és emberi roncsok uralta pusztaságát, amikről nem feltétlenül akartam tudni. Ezek élesen elütnek attól a gyengéket kíméletlenül felmorzsoló világtól, amiben anno Max-nek szó szerint meg kellett őrülnie ahhoz, hogy életben maradhasson. Mert ezúttal egy kicsit kevésbé őrült, egy kissé túlságosan civilizált az a pusztaság, és mindenki vég nélkül pofázik. Mint tudjuk, Boba Fett is csak addig volt érdekes karakter, míg meg nem szólalt, de itt még A harag útjában bemutatott szótlan mellékszereplők, mint például a levágott mellbimbókat morzsolgató tanácsadó is tekintélyes méretű szövegkönyvet kaptak.
Miller olykor elviszi a hangsúlyokat a benzingőzős őrülettől a mesebeli fantasy irányába. A rendező előző munkája, a Háromezer év vágyakozás egy különleges hangulatú, érdekes látványvilággal, jó szereposztással rendelkező érzelmes felnőttmese, de egyben Miller közeledése a hollywoodi szabálykövetéshez. Az más kérdés, hogy ami Millernél szabálykövetésnek látszik, az odaát Hollywoodban még mindig valamelyest új és eredeti, és talán senkinek nem lett volna töke úgy filmre vinni azt a történetet, ahogy Miller tette. Mégis, az a film éppúgy be-be táncolt a kommersz filmgyártás műfüves golfpályáira, mint a Babe vagy a Táncoló talpak első és második része, amiket ugye szintén Miller rendezett. Biztos vagyok benne, hogy máig sok összelekvározott képű, taknyos orrú kiskölök kedvencei ez a két duológia, mégis, ha úgy akarjuk, egy és ugyanazon koordinátarendszerbe helyezhetőek a valaha bemutatott egyik legkegyetlenebb és legjobb akciófilmmel, a Mad Max 2-vel. Nem azt mondom, hogy muszáj egy koordinátarendszerben ábrázolni őket, hanem, hogy ha szeretnénk, a lehetőség minden kedves önjelölt filmkritikusnak, jövőre végző filmszakosnak, visszavonult filmesztétának adott. Mutassatok nekem még egy olyan rendezőt, akinek portfóliója két ilyen távoli szélsőértékkel rendelkezik!
Ebből az egészből csak annyit akartam kihozni, hogy Miller a Furiosában néha kissé elvarázsolódik. A film nem ugyanaz a gőzhenger mint a Fury Road, nem az a gyönyörűen elpengetett gitárslide-opera, mint az első három rész. Hasonlít rájuk, de itt-ott már látni egy műmájer, direkt moziplakátra készült beállítást, egy szörnyen kivitelezett cgi karambolt, egy feleslegesen hosszúra nyújtott végkifejletet.
Azt viszont kár lenne elvitatni, hogy valahányszor megjelenik egy Mad Max film, az az autós akciójelenetek élvonalának újrarajzolását hozza magával. És mikor zajlanak ezek az iszonyú erejű jelenetek, már csak a motorok beszélnek, meg a fegyverek. Közben pedig ott tombol Tom Holkenborg aka. Junkie “A little less conversation, a little more action, please” XL hatosba rakott, tövig taposott elektro-szimfóniája. Ugyanakkor a film közepén látható, majdnem húsz percen keresztül folyamatosan dübörgő akciójelenetet később már nem sikerül felülmúlni, sőt, megközelíteni sem.
A fényképezés ezúttal is bravúros, habár nem ugyanaz az operatőr-istenség (John Seale) dolgozott a filmen, mint A harag útja esetében, de a stílus hasonló: agresszív gyorsítások, szuggesztív lassítások, vérprofi vágás. Hemsworth szórakoztató, a hangjával nagyon sokat hozzátesz a karakteréhez, talán élete alakítása, amit láthatunk tőle a vásznon. A karaktere ugyanakkor néhol már túlságosan is komikus, emiatt pedig szerintem kevésbé fenyegető a jelenléte. Legalább a film végére bonthatták volna ki a figuráját ebből a szórakoztató részeg típusból egy igazi szadista vadállattá, mert így a végén szinte sajnáltam szegényt. És ami igaz, az igaz, a Furiosát alakító Anya Taylor-Joy a maga 35 kilójával azért szintén rendesen odatette magát. Mind akcióhősként, mind női főszereplőként abszolút megnyerő. Nem feltétlenül hihető, de nagyon megnyerő.
Az a szokás, hogy pontszámmal zárjuk a kritikát, így egy nagyon erős 7/10-et adok a filmre. Az egészben az a szomorú, hogy manapság a közvélekedés szerint egy 7/10-es film az már olyan mehh, az olyan netflix, az olyan egynek jó lesz, pedig a Furiosa nagy élmény. Az út most egy kicsit kevésbé haragos, de attól még nagyot szól. És ha tényleg csak egyszer nézi meg az ember, akkor azt mindenképp egy megfelelően besötétített, kellőképp kihangosított, szakszerűen beállított vetítő előtt tegye. Szóval, mondjuk egy moziban.
Így a végére pedig kicsit térjünk még vissza a film zenei anyagáért felelős Junkie XL-re, akinek egy Elvis Presley dal, a Little Less Converstaion remixelése 2002-ben meghozta a totális világsikert. Annak a dalnak a remixelése, ami tulajdonképpen egész ügyesen összefoglalja a véleményemet a Mad Max: Fury Road előzményfilmjéről, a Furiosáról, hallgasd csak:
A little less conversation, a little more action, please
All this aggravation ain't satisfactioning me
A little more bite and a little less bark
A little less fight and a little more spark
Close your mouth and open up your heart and, baby, satisfy me
Satisfy me, baby
Ha tetszett, amit olvastál, kövess minket a Facebookon és a Twitteren!
