A filmkritikusok imádják Wes Anderson műveit, még Ivánnak sem volt különösebb baja vele. Eddigi munkásságában egyedül az Édes vízi élet c. alkotása nem került összességében a kritikák bálványozott darabjai közé, bár ezt sem cincálták szét a negatív jelzőkkel. Egyszerűen megosztó lett. Viszont jogosan merülhet fel az olvasóban a kérdés: miért szeretik ennyire? Ha nagyon le akarnám egyszerűsíteni, akkor a jellegzetes és rendhagyó stílusával válaszolnék a kérdésre. Természetesen ennél bővebben fejtem ki tézisemet, 10 pontba szedve mutatom meg, melyek a filmjeit átjáró legfőbb motívumok. Mindezt eddigi munkássága leggrandiózusabb és legátfogóbb alkotásának, a Grand Budapest Hotelnek a segítségével.

Keserédes, könyvbe illő nosztalgia

Noha valamennyi filmjét a vígjátékok közé sorolják, aligha lehetne poénokkal túlfűtött alkotásoknak nevezni, hovatovább leggyakrabban deadpan comedy-ként is utalnak rájuk. Ennek legfőbb oka, hogy valamennyiben erőteljes elemként jelenik meg a nosztalgia, egy elmúlt kor utáni sóvárgás, amely alapjaiban határozza meg a főbb szereplők motivációit. A Grand Budapest Hotel is pont ilyen, már az épület maga is egy korábban közkedvelt üdülőhely omladozó maradványait takarja, amit a tulajdonos, Zero (F. Murray Abraham) már csak szerelme, Agatha (Saoirse Ronan) emlékére hagyatkozva működtet. A keserédes nosztalgiát hogyan máshogyan érzékeltethetné Anderson, mint a mára már sajnos egyre elavultabbnak ható könyvbe illő tagolással. Meg persze Bill Murray-vel…

Igazi barátság, a család fontossága és az örökké tartó szerelem

A legelcsépeltebb üzenetek ugyan, de pont emiatt az egyszerűség miatt is lehet szeretni Anderson filmjeit. Nem akar magasztosabb gondolatokat átadni nézőinek, megválaszolni az élet nagy kérdéseit, helyette célratörően játszadozik a legáltalánosabb, ám legszebb emberi érzelmekkel, miközben főbb hősei szerencsétlenkedésein keresztül építi a cselekményt. Bajban ismerszik meg az igaz barát (Grand Budapest Hotel), s ha valamiért, akkor a családért érdemes a legvégsőkig elmenni, akár a világ túlsó felére is (Utazás Dardzsilingbe). Ha pedig a hosszúnak ígérkező út közben áldozatokkal is kell szembenéznünk (Édes vízi élet), ne búslakodjunk, hanem igyekezzünk meglelni a szépséget (Holdfény Királyság). Természetesen eltérő hangsúllyal és eszközök által jelenik meg filmjeiben, de bizonyos szempontból valamennyiben jelen van.

A művészet magasztalása 

Többnyire inkább csak egyfajta tisztelgés jegyében, de nem egyszer a történetet elősegítő eszközként mutatja be a művészet legkülönbözőbb ágazatait. Régies hangulatot nyújtó díszletekkel, klasszikus zenével és divatjamúlt ruhákkal operálva idézi fel a különböző stílusokat. Csakúgy, mint filmjeinek többi főbb jellemzőjét, így ezt is a Grand Budapest Hotelben ábrázolta Anderson a legprecízebben. Egyrészt a filmen belül egy fiktív könyv története tárul elénk, ahogyan annak írója meséli el a mű főhősének emlékein keresztül. Másrészről pedig Gustave (Ralph Fiennes) kifinomult ízlésvilága is kikristályosodik a költészet és a képen látható (egyébként fiktív) festmény iránti szerelmében.

Felnőtt gyermekek és gyermekded felnőttek 

Avagy a hősöket nem a koruk, hanem tetteik minősítik. Kicsit fordított coming to age történetek sora jelenik meg Anderson munkásságában, ahol gyakorlatilag a példaképként felállított felnőtteknek kell révbe érniük, s mindezen folyamatban fiatalabb társuk/barátjuk segít nekik. Az Okostojásban érzékelteti ezt a legjobban a rendező, miszerint nem feltétlenül lesz racionálisabb egy idősebb személy, ha a legkevésbé sem racionális helyzetbe kerül, de ezen motívum természetesen a Grand Budapest Hotelben is visszatér. A lobby boyunk, az ifjú Zero (Tony Revolori) ugyanis érezhetően jobban megbecsüli az élet apróbb örömeit, s jobban védi saját szeretteit, mint mestere.

A különc az új átlagos 

Bár történeteiben alapvetően a szándékos túlkapásokat és látványelemeket leszámítva a realizmus talaján mozog, a karakterei egyáltalán nem a szokványos módon cselekednek. Szélsőséges és megszállott csodabogarak sorát küldi az események tengerébe, s ennek eredményeként furcsa, helyenként már bizarr események sorát gerjeszti. Persze minél gyakoribb elem az irracionalitás, annál furcsább lesz, ha valaki a teljesen szokványos módon próbálja megoldani a problémáit.

Szimmetrikus már? Igen? Akkor jó. 

Számos felmérés szerint az emberek a szimmetrikus arcot preferálják az aszimmetrikussal szemben. Ennek a fetisizálásnak egy igencsak szélsőséges módozatával találkozik mindenki, aki egy Wes Anderson film elé ül. A rendező szívesen helyezi az adott jelenet központi karakterét/épületét a vászon közepére, ezáltal kihangsúlyozza azok fontosságát és nem mellesleg tengelyesen szimmetrikus képet generál. Nem csak statikusan állítja be így szereplőit, hanem szívesen forgattatja a kamerát addig, amíg a várt hatást el nem éri. Számos írásban Kubrick tökéletesre fejlesztett one point view perspektívája előtti tisztelgésnek tudják be. Szerintem inkább alkotói hóbort.

A filmvászon is vászon, fessünk rá! 

Egészen más jelentéstartalommal képes felruházni alkotásait azáltal, hogy rikítóbbnál rikítóbb színek kavalkádjával dolgozik. Nézzük csak a mellékelt képet, hogy mennyivel másabb fekete-fehéren a jelenet, mint az eredeti színes. A könnyedebb, már-már komikus ellenőrzésből egy sokkal nyersebb, vallatásszerű kikérdezés lesz. Ezt az érzetet ellensúlyozza Anderson a rendhagyó színezéssel (kiváltképpen piros és sárga árnyalatokkal), csakúgy, mint ahogyan Gustave is romló, magányos életét takargatja a méterekről érezhető L'Air de Panache parfümjével. Ugyanakkor a komikumokba burkolt keserédes hangulat a végletekig kipingált látvány ellenére is végigkíséri az egész filmet.

A ruha teszi az embert, meg a kiegészítők 

Idétlen öltözékekkel felruházni egy komédia szereplőjét nem nagy kunszt, sőt. Inkább elvárás. Viszont a jelmezek sokszínűségét a filmben hatásosan, de nem erőltetetten hangoztatni és az azokat viselő karakterek jellemének formálásához használni már egy picikét komolyabb feladat. Dialógusok helyett egy jól időzített beállítással gyorsabban átadható az adott karakter által betöltött szerep, esetlegesen még hivatására sem kell különösebben kitérni. Tudja ezt jól Jopling (Willem Dafoe) is, ennek megfelelően pózol is a kamerának a maga pszichopata módján.  

Tracking shot/Fahrt/”Kocsizás” mánia 

Wes Anderson a waytooindie-nek adott nyilatkozatában kitért a gyakori “kocsizásos” jeleneteire, ahol a kamera kvázi leköveti a jelenetben szereplő színészeket/tárgyakat. A rendező gyakran alkalmazza a technikát, mivel elmondása szerint a nem statikus, valamint nem “vágott” jelenetek helyett a hosszú, vágatlan és dinamikusabb kameramozgás számára sokkal izgalmasabban hat. Természetesen nem ő az első, aki lelkesen “kocsiztat”, a magyar filmesek közül Jancsó Miklós nevét érdemes például megemlíteni, viszont Anderson továbbfejlesztette a formulát. Csakúgy, mint a nézők számára, a kamera számára sincsenek megmozdíthatatlan falak a filmekben, ezáltal műveiben gyakran a szobák fiktív falain keresztül követi le az operatőr a színészek mozgását.

Egyenes vonalak, egyenes vonalak mindenhol 

A rendező állítása szerint szívesen lett volna építész. A kijelentésének igazságtartalmától függetlenül jól látható filmjeiben, hogy kifejezetten nagy hangsúlyt fektet az enteriőrök kialakítására, s a növekvő büdzsével arányosan egyre komplexebb látványt képes nyújtani. A Grand Hotel Budapest ebből a szempontból is a legkiemelkedőbb építménye, már csak háttértörténete miatt is. Sajnos a sejtelmes címmel szemben nincs túl sok köze hazánkhoz a filmnek, de azért mégis csak ott van a fővárosunk neve, illetőleg a hotel is erősen emlékeztet egy magyar épületre…

+1: Mert olyan, mint a jó bor, az idő múlásával egyre jobb lesz…

Na jó, ez így nem teljesen igaz. Inkább kompromisszumképesebb lett. Munkássága fordulópontjának a vegyes kritikákat kapó Édes vízi életet említeném meg. Onnantól kezdve az ott is alkalmazott túlzott stilizálást egyre közönségbarátabbá fejlesztette, s ez eddig a Holdfény Királyságban és a Grand Budapest Hotelben csúcsosodott ki. Tehát megtartva korábbi (jó és rossz) szokásait kicsit javított a formulán, így remélhetőleg a kisokos kiemelve ezen stílusjegyeit a későbbiekben segítségére lesz a Wes Anderson művek iránt érdeklődőknek.