Zár a Marvel második fázisa: ki hitte volna, hogy erre a jeles alkalomra valaha is elkészül Scott Lang, azaz a Hangya (Paul Rudd) közel hányatott sorsú mozgóképes debütálása, amely legalább annyi előnyt kamatoztat örökségéből, mint amennyit végül elvesztett abból.

Néhány hónapja a világ legkiterjedtebb moziverzumát birtokló stúdiótitánja, a Disney érdekeltségű Marvel Studios merésznek tűnő, de mégsem kellőképp kockáztató politikára váltott, mely a szuperhős-széria egyik legfőbb elemét, a koherens univerzumépítést igyekszik emelni egy magasabb szintre. Anélkül, hogy túlbonyolítanám eme álláspontomat – mely legutóbb is egy egészen univerzális egyet nem értésre lelt -, és hogy ne kelljen magamat ismételgetnem, leírom lassan, érthetően: Kevin Feige képregényfilmjei azáltal, hogy egy többév(tized)es, szinte napra pontosan végigdokumentált stratégia részei, ütemről ütemre lépkedve egyre inkább kevésbé tűnnek önállóként is stabil talpakon álló produkcióknak. Inkább saját folytatásaik óvatos előzményeiként funkcionálnak, mely miatt az idei részek, a májusi Ultron kora, vagy éppen az aktuális Ant-Man közel sem annyira szuverének, mint bármely más szériája – a Vasember, az Amerika Kapitány (kiváltképp a második rész, a Tél katonája), vagy épp a legkitűnőbb iskolapélda, a Galaxis őrzői –, inkább mintha bemelegítő köröket kocognánk a Civil Warhoz.

Sokadik mikrofranchiseként az Ant-Mannek megvolt a lehetősége, hogy ezen aspektus mellett egy érdekes felütéssel rajtoljon a legújabb karakter és története a világot megváltoztató hangyaszérum  megkaparintásáról, ebben pedig mindaddig hitt a rajongóközönség, mígnem a film egy évvel a premier előtt máris elszenvedte legnagyobb sérülését. Sose fogjuk megtudni mennyire lett kiherélve Edgar Wright (Cornetto-trilógia, Scott Pilgrim a világ ellen) értelmezése, de ahogy a stafétabot Peyton Reed (izé, Szakíts, ha bírsz?) kezébe került, a szkript pedig vélhetően alapos átmunkálásra került, úgy alakult a végeredmény is kifejezetten visszafogottá, de legalábbis szerfelett vegyessé.

Pedig heist-movieként sokkal megnyerőbb ez, mint amilyen a Galaxis őrzői volt, a szerepválasztás pedig kifejezetten jól sikerült: Paul Rudd mint e világ újabb alsóbb ligás megmentője, az első hangya, Dr. Pym (Michael Douglas) pedig az eddigi legjobb mentoralakításban a Marvel birodalmán, ők ketten markáns megteremtői egy újabb szuperhős-pólusnak, kik szokatlan mód saját sorsuk kovácsai, önálló stratégák, akiknek valamilyen felsőbb isteni szupererő, esetleg egy előreláthatatlan tragikum vagy baleset híján finoman, de határozottan koreografált taktikákat kell követniük. Az ezekért felelős filmforgatói unitok olyannyira hatásos munkát tettek le az asztalra, hogy képregényfilm rég győzött már meg ennyire: jó néhány mozdulatsor szinte a figyelmünkért könyörög, függetlenül attól hol járunk időben, ugyanannyira szellemes és ötletes a lézernyalábos Thomas, a gőzmozdony végjátéka, mint ahogy Scott Lang első zsugorodása is egy kádnyi víz és egy random underground buli közepette.

Azonban csak eddig pezsegnek azok a bizonyos hangyák a gatyában, mert sem saját történetileg, de végső soron még univerzumában elfoglalt szerepköre szempontjából sem kiemelkedő Marvel-produkció ez, melyért talán valóban a stúdió és a megbízott főkreatívok közti érdekellentét felel. Ugyan néhol megvillan az Adam McKay (Anchorman) és a címszereplő jóvoltából áthangszerelt forgatókönyvi miliő, hisz’ ők ketten régi jó munkatársak, de ugyanott a Marvel meg is köti azokat a kezeket, hogy se improvizálgatás (mely főleg Michael Pena és tolvajbagázsa jeleneteinél hiányzott), se semmi más, mi kívül áll a stúdió komfortzónáján, ne zavarjon be a már-már stílusjegyként tetszelgő szürke, egyéjszakás főgonosz (Yellowjacket), és a kezdetkor még üdítő, később már unalomba torkolló eredetsztori együttműködésébe.

Az Ant-Mant szinte lehetetlen csalódásként megélni, merthogy megannyit hoz abból, ami egy klepto-vígjátéktól elvárható lehetne, és attól függetlenül, hogy néhol óvatosságra inti önmagát szokatlan alkotógárdájával szemben, azért nem egyszer gyorsul pörgős tolvajtempóra. Azonban kénytelen leszek szinte ugyanúgy zárni e sorokat, mint legutóbb az Ultron kora kapcsán: már-már indiszkréten ott figyel ebben e temérdek, hol vészjósló, hol pedig gigászi feszültséget prófétáló dialógusban valami, melyhez képest Scott Lang kalandja is már csak egy hangyalépésnyire van a közönytől. 6/10

P.S.: nem elég, hogy már-már egészségtelenül sok utalás tömörül a filmbe (még egy bizonyos falon mászkáló arcot is felhoz), nem is beszélve arról mennyire mélyen belefonja magát a főszériába is, de dupla stáblistás jelenetsorától, kiváltképp az utolsótól talán mégiscsak kezd távolinak tűnni az a jövő május.