Mi történik akkor, ha egy nagyon kanos kamasz srác otthon marad egyedül apuci pornógyűjteményével? Talán megpróbálja türtőztetni magát ideig-óráig, de aztán csak elszabadul az ösztönlény és cselekedete olyan ejakulációban teljesedik ki, amit Gaspar Noé minden bizonnyal premier plánban használna fel a Szerelem című művész-pornójának folytatásához. A gikszer mindössze annyi, hogy Tarantino legutóbbi, a címében is jelzett nyolcadik rendezésénél a néző olyan szülő, aki a kis rokonsággal együtt nyit be az éppen akciózó srác szobájába. Kellemetlen ez mindkét félnek.
Már csak azért is, mert többek között a Kill Bill első felvonásával már bizonyította a mester, hogy önkielégítését fokozatos építkezéssel is meg tudja oldani, ezáltal perverzióját is elképesztően stílusos módon prezentálva szórakoztatja mind saját magát, mind pedig közönségét. Ütemtelenre (Becstelen brigantyk) egyébként már igen, de ennyire koncepciótlan maszturbációra még nem volt példa munkásságában. Ha azt nézzük, mennyire kiemelt szerepet szánt a nyolcasnak, akkor akár bele is magyarázhatjuk, hogy szándékosan tért le az általa kitaposott ösvényről, ám csapongó dirigálása mégsem enged erre következtetni, lévén Leonét, Lumet Tizenkét dühös emberét és már-már Agatha Christie krimijeit idéző western-szimfóniája egy félkegyelmű őrült pengetésével zárul.
A kezdés mindazonáltal tényleg magával ragadó, ahogyan A hét szamurájt, vagy inkább vadnyugati remake-jét, A hét mesterlövészt felelevenítő verbuválás a mestert jellemző brutalitás és komikum igényes kombinációjával zajlik, illetve az ezen jeleneteket csodálatossá varázsoló Robert Richardson gyönyörű, Fargóra is hajazó havas beállításai is jól állnak a nyitánynak. A kényszerpihenő állomásán pedig szintén mintha nem a trash-filmeken nevelkedő tékás, hanem egy elismert karmester vezényelné a neves színészgárda (Kurt Russell, Jennifer Jason Leigh, Bruce Dern, Walton Goggins, Demián Bichir meg a régi motorosok: Samuel L. Jackson, Tim Roth és Michael Madsen) nyolcasát. Az aljasok a maguk módján érdekes, jól elkülöníthető jellemek, akiknél már csak megformálóik mozognak otthonosabban Minnie kecójában, ez pedig Morricone finom dallamaihoz hasonlóan követendő példaként jelent meg a direktor úr előtt.
Azonban nem csak a hóvihar érte el a címszereplőket, hanem a trash-fan tékás perverziója is, ami sajnálatos módon a legkevésbé sem passzolt a rendezést addig jellemző igényességhez. A utolsó harmadig visszafogottan alkalmazott tarantinoi elvek éppen elegendőek lettek volna a konklúzióhoz, ugyanis az ott felhasznált Carrie-szerű vércunami idegenebb test volt, mint Schwarzenegger a Batman és Robinban. A 70 mm-es kópia erényeit hanyagoló westernjét bizarr hóbortjának köszönhetően majdhogynem önmaga paródiájává degradálta, ami még ha végül nem is lett az, záróakkordja így is kellemetlen érzéssel tölti el nézőjét.
A marasztaló szavaim ellenére számos emlékezetes jelenete, játékidejéhez képest pedig viszonylag tartalmas cselekménye van az Aljas nyolcasnak, csak hát az a fránya befejezés Landa óta egyre rosszabbul megy Tarantinonak. A leggyengébb alkotásaitól (Jackie Brown, Grindhouse) azért még valamivel előrébb tart, de talán csak elnézőbb vagyok a kelleténél, mivel intő jel ezúttal akadt bőven. 7,5/10