Wes Anderson korunk egyik legtehetségesebb, és legérdekesebb rendezője. Aki látott már tőle filmet, az most érti, hogy mire gondolok, aki meg nem látott tőle filmet, az meg majd megérti. A fiatal rendezőt már 2001-ben jelölték az Oscar díjra, mégpedig a Tenenbaum, a háziátok című filmjének a forgatókönyvéért. 2010-ben pedig A fantasztikus róka úrért a legjobb animációs film kategóriában kapott egy jelölést. 2012-ben, a Holdfény királyág című film hozta el neki az immáron harmadik jelölést.

1965-ben egy New England-i szigeten járunk, ahol található egy cserkésztábor, melynek a vezetője egy bizonyos Ward. Egyik nap a létszámellenőrzés során észreveszi, hogy hiányzik az egyik kisgyerek, nevezetesen Sam. A kisfiú a tehetségét kihasználva, néhány trükk segítségével elszökött a táborból, hogy találkozhasson Suzyval, aki a sziget túlsóoldalán él a Bishop család legidősebb gyermekeként. Sam és Suzy célja, hogy mindent hátrahagyjanak és kettesben töltsék az idő minden percét…

Wes Anderson egy gyönyörű szép mesét vitt a filmvászonra. Amit a rá jellemző, sajátos képi világgal fűszerezett meg, és ami egy olyan hatást érte el, mintha egy könyvet lapozgatnánk 90 percen keresztül. Egy olyan könyvet, aminek a lapja már megsárgultak, de a tartalma még mindig csodaszép. Életre keltette a Holdfény királyságot, és annak szereplőit.
Az operatőri munka és a díszlettervezők vastapsot érdemelnek, hiszen fantasztikusan keltették életre a 60-as éveket, és eddig tökéletes is lenne a film, de valamiért mégsem lett az. Hiányzik a cselekményből az a plusz, ami kiteljesítené a filmet. 1-2 helyen annyira leült, hogy unalmassá tudott válni, pedig alapjába véve a story remekül halad, de mégis vannak ilyen hullámvölgyek.

Viszont, a színészek megpróbálják befoltozni a hibákat, és hátukon vinni a filmet. Ez nagyrészt sikerült is, hiszen a legtöbbjük dicséretes játékkal rukkolt elő. Bruce Willis (fura volt őt ilyen szerepben látni), Edward Norton, Bull Murray, mind megmutatták, hogy mit tudnak, de a fiatalok közül a Suzyt megtestesítő Kara Hayward is jól játszott. A Sam-et játszó Gilman Jared-et sajnos nem tudom kiemelni, mert számomra túlzás volt az ő karaktere, ráadásul Jared ellenszenves, és kissé idegesítő is volt, ami lehet, hogy csak nálam volt hiba, de majd meglátjátok.

Végül visszatérve a történetre. Egy ártatlan szerelem kezdete két fiatal között, akik a rövid életük során már rengeteg rosszat éltek át, ezért megpróbálnak mindent feladni egymásért. Leküzdik az akadályokat és célba érnek.
Egy nagybetűs MESE, de nem is akar több lenni. Érdemes megtekinteni, mert Wes Anderson munkássága tényleg nem hétköznapi. Viszont nálam maximum 7/10-et ér.