Mesterdarabot készíteni nem egyszerű dolog. Van, akinek ennek ellenére játszi könnyedséggel sikerül, van akinek csak egyszer és van akinek sosem, pedig görcsöl rajta elég rendesen. Alfonso Cuarón egyenlőre magam sem tudom melyik kategória, mert a Gravitációt még nem láttam, pedig annak is felállva tapsolnak a népek, viszont a Harry Potter és az azkabani fogoly című epizódot igen, az meg ha nem is a leggyengébb rész, azt azért bártan kijelenthetem, hogy nem is a legjobb! Fogalmam sincs hogy lehetséges, hogy valaki így a „semmiből” kirobbantson magából egy ilyen horderejű, mély mondanivalóval telerakott, de mégis szórakoztató remeket, hogy aztán hét évig szinte semmit se csináljon. Igen, kedves gyerekek, az Ember gyermeke olyan keserédes alkotás, amiben együtt nevetsz, sírsz és izgulsz a szereplőkkel, és nem kell átcsúszni sznob nyárspolgárba, és olyan művet szórakoztatónak feltüntetni, amit mi magunk se értünk. Persze lehet, hogy így harminc felé közeledve, gyakorló apaként jobban megfog a dolog mondanivalója, de jelzem, akinek van egy csöpp esze, az elmélázik egy pillanatra, milyen szörnyű lenne a világ, ha a film témája valós lenne. A helyzet ugyanis, hogy Cuarón nem teketóriázik és egy egyszerű, ám egyszerűségében nagyszerű ötletet vesz alapul, miszerint nincs több gyerek a Földön. Igen, ennyi!
Járjuk kicsit körbe a film történetét akkor bővebben is! 2027-ben járunk a szinte porig rombolt Londonban, ahol Theo Faron (Clive Owen) közönbösen éli mindennapjait. A világ, amit eddig ismertünk nincs többé, mivel 18 éve egy ember sem született. Hogy miért nem? Az egyszeri ember nem talál rá választ, és felelet helyett nem marad más, csak a valóság kínosan üres börtöne. Vajon ki akar úgy élni, hogy nincs holnap? A hétköznapi emberek zombiként csoszognak céltalan életükben, mert nincs értelme többé hajtani a melóban, mert nincs kiért. A pénz immáron tényleg nem boldogít többé, és attól, hogy belenézel egy másik, a kormány által propagált antidepresszáns-függő embertársad fátyolosan boldogtalan tekintetébe, csak még szarabb lesz a napod. A világ, amit ismertél már rég összeomlott, még Nagy-Britannia az egyetlen kormány, ami úgy-ahogy tudja tartani magát. Ennek egyetlen hátulütője van, hogy minden egyes ember próbál beszökni az országba, és ott boldogulni, amit a Kormány természetesen nem szeretne, így akit elkapnak mehet is egy fogolytáborba, aztán vagy ott öli meg egy másik bevándorló, vagy kitoloncolják az állam határain túlra. Folyamatosan gyűlik ezáltal a feszültség az emberek között, mert nem elég, hogy az emberek saját magukat is marcangolják, még a bevándorlók kontra Kormány belharc is napról napra éleződik. A cselekmény egy meglepő, ám zseniálisan emberi húzással indul. Míg a kiábrándult Theo-t látjuk kávét vásárolni, addig az emberek lefagyva nézik a tévét, mert a világ legfiatalabb emberét, az istenként tisztelt és körülrajongott Diego-t leszúrja egy késsel az egyik rajongója, mert nem adott neki autogramot. Érezni az iróniát, nem?
Theo az egyetlen, aki tesz rá nagy ívben, míg körülötte minden ember sirat egy olyat, akit nem is ismertek. A főszereplő az, aki csak várja, hogy eljöjjön érte a halál, és ha lehet ez minél hamarabb legyen. Persze neki is megvan az oka erre, mert elvesztett mindent, amiért élni érdemes. Az egyetlen aki tartja benne a lelket az a barátja (/apja/apósa?) Jasper (Michael Caine), egy öreg hippi, aki a magatehetetlen feleségéről gondoskodik és közben füvet termeszt, amit rendszeresen használnak is. Természetesen igaz, hogy az élet kilátástalan, de a marihuána még mindig illegális. Szedd helyette a kormány által támogatott nyugtató gyógyszert, mert az biztos jobb! Félre értés ne essék, nem akarok én kardoskodni a drogok mellett, vagy ellenük, mert személy szerint a szagát nem bírom, csak ez is egy kiváló húzás a filmtől, hogy érzékelteti, a Kormány még ilyen kilátástalan helyzetben is ott lenne, és „jó szülőként” fogná, és barackot nyomna a buksidra, amikor már gyakorlatilag minden mindegy!
Szóval Theo így éli a mindennapjait a saját és a világ nyomorúsága által lelakottan, mígnem fordulat áll be életében, váratlanul elrabolják a bevándorlók, akinek a vezetője Julian (Julianne Moore), arra kéri, hogy vigyen ki egy lányt az országból, és hogy miért pont őt kérik erre? Mert Julian és Theo egy pár voltak anno, együtt is vesztették el szerelmük közös gyümölcsét, a kisfiúkat, ami után nemcsak a világra, de egymásra is megharagudtak, mert nem tudták feldolgozni a feldolgozhatatlant. Viszont Julian két dolgot biztosan tud a múltból, egyrészt Theo megbízható, másrészt az unokatestvére felsőbb körökben mozog, így tud szerezni nekik olyan okmányokat, amikkel észrevétlenül kijuthatnak az országhatáron túlra. Hogy miért, azt nem kötik főszereplőnk orrára, de később kiderül, hogy a lány csodával határos módon terhes, és ez a kisebbik gond, mert bevándorló is. Hogy mi ezzel a baj, kérdezitek? Hát, ebben a világban, ahol a Kormány minden és mindenek felett álló szuperhatalom, majd elnézi szótlanul, hogy 18 év után az első születendő gyermek az idáig eltiport és megvetett emberi söpredéké, a Bevándorlóé? Na persze. Meg is van a terv, kimenekülni az országból, és eljutni a Humán Projekt nevezetű szervezethez, ami olyan, mint a fehér bálna, mindenki halott róla, de igazán senki sem tudja, hogy valóban létezik-e. Kezdetben Kee (Clare-Hope Ashitey) és Theo között érezhető a feszültség, mert a lány nem bízik az idegenben, és titkolja, hogy állapotos, Theo viszont rohadtul nem kívánkozik belekeveredni semmibe, de mivel csak két személyes papírokat tudott szerezni, neki is mennie kell, és mivel muszájból megy inkább csak simán bunkó. Ám amikor kiderül, hogy senki sem az akinek látszik, kénytelenek egymásban megbízni, és együtt menekülni az egész világ elől, nyilvánvaló tényként kezelve, hogy ők maguk csak másodlagosak, a legfontosabb a hamarosan megszülető „Megváltó”, amit mindenki magának akar.
Ennyit a történetről, mert még véletlen sem akarok megfosztani senkit ennek a műnek az élvezetétől, amint petárdaként durrogtatom el az összes jó fordulatot, szegezzük tekintetünket inkább a megvalósításra. Meggyőződésem, hogy ez a film akkor is ütött volna, ha diavetítőn látom, de túlzás nélkül állíthatom, hogy ilyen kiváló operatőri munkával és vágással még nem találkoztam. Különösen kedves volt a szememnek két jelenet, az egyik, amikor utaznak az autóban, és a kamera úgy változtatja a helyét, mintha egy szellem venné fel a jelenetet, a másik amikor kirobban a forradalom, Theo és Kee pedig elvesztik egymást, Clive Owen mögött pedig szalad a steady cam-es operatőr az észrevétlenül megvágott jelenetben. Valami olyan elképesztő látványt produkáltak az alkotók, ami zsigerig hatol, hála istennek minimális CGI-al. Itt tényleg ki van dolgozva minden az utolsó mozzanatig, szinte félelmetes precizitással, ami egy elképesztően hiteles világképet ad az embernek. Itt valahogy minden a helyén van, a legutolsó statisztáig, és ezt egy kézben Cuarón tartja össze, és meglepően jól fogja össze a néhol humoros, néhol cinikus, néhol brutálisan őszinte alkotását. Az olyan jelenetekről már szó se essék, mint amikor Kee megszüli a gyermekét, az technikailag olyan mércét képvisel, hogy még mindig nem tudom megmondani, hogy a csaj valóban szült-e gyereket (á la Demi Moore a Skarlát betűben), vagy amikor leáll a harc, mert a harcoló felek meglátják a gyermeket (komolyan mondom, patakokban folyt a könnyem alatta!). A színészi játék kifejezetten tetszetős, Clive Owen sosem a kiváló színészi alakításairól volt híres, itt mégis tudunk vele azonosulni, ami szerintem a legjobb dicséret, amit színész kaphat az alakítása után. Theo karaktere egy cinikus, kiégett, alkoholista, nikotinfüggő fószer, aki ennek ellenére mégis jólelkű, becsületes ember, ami valljuk be, karakter szinten nem egy nagy eresztés, de Owen úr megtölti lélekkel a karaktert, és ez becsületére váljék. Clare-Hope Ashitey is jól hozza a kezdeti hülyelányt aki az események hatására lassan felfogja, mekkora felelősség is hárult rá. Micharl Caine-ről és Julianne Moore-ról is illene szót ejteni, de mind a ketten hozzák a kötelező, kvalitásaikhoz mérten kiváló alakítást. Tőlük nem meglepő ez, mert zseniális színészek, és csak akkor tudnak hibázni, ha rosszul instruálják őket.
Azért valljuk be, vannak hibák is a filmben (melyikben nem?), főleg gondolok itt a semmilyen végére. Mint említettem, nem akarok poénokat lelőni, de ha van kedvetek, nyithatunk vitát erről a kommentek szekcióban, mert bennem is és az asszonyban is erős hiányérzetet generált. Igazából semmit nem tudunk meg róla, hogy Kee és a gyermek vajon jó kezekbe került-e, sikerül-e bármit is megváltoztatni a világban? Semmi. Persze, nem kell mindent a szánkba rágni, de egy tisztességes lezárást azért megért volna ez az alkotás. Van továbbá pár hiba, amit vagy észrevesz az ember, vagy nem, mint például a kilőtt szélvédőjű autónak a következő jelenetben lesz szélvédője, vagy a farmról történő meneküléskor Theo-t simán lelőhette volna a srác, csak a forgatókönyv írók megkönyörültek rajta, de egyrészt csak engem zavart, másrészt máshol is előfordul az ilyesmi. Egyébként is, nekem csak azért tűntek fel ezek, mert minden annyira jól ki van dolgozva, hogy az ilyen hiányosságok szemet szúrtak. Emellett feltűnt, hogy a világ megalkotásánál Cuarón erősen ihletett lehetett Orwell 1984 című művétől, illetve a második világháborús zsidó holokausztos filmektől. Nem hiba, csak nekem feltűnt a hasonlóság.
Összességében feltétlenül ajánlom megtekintésre, mert olyan film, ami nem csak mutatni akar, hanem mondani is, ami ritka dolog manapság. 9/10