Ez a nap is eljött 2015-ben, bár nem olyan formában, ahogy harminc évvel ezelőtt elképzelték. Bár a technológia óriási robbant, az átlagember ezt leginkább a kezében fogva tapasztalhatja, hiszen telefonunkról egy gombnyomásra szinte minden elérhető. Repülő autóink viszont nincsenek és sajnos légdeszkával sem tudunk suliba menni, a film kultikusságát viszont mi sem igazolja jobban, mint az a tény, hogy már dolgoznak az említett közlekedési eszközön. Így kezd mesterségesen valóra válni az a korlenyomat, ahogy a 80-as években látták a világot. De tegyük is félre a technológiát egy kicsit. A blog íróival úgy gondoltuk, mi sem hagyjuk ki a megemlékezést a jeles eseményről és mivel a trilógiáról már olvashattok itt itt és itt, a tovább után rövid véleményeink és élményeink következnek a Vissza a jövőbe filmekről.
Fincherista: Magasságos egek! Nem is emlékszem pontosan, talán hat vagy hét éves lehettem, amikor először láttam. Szerencsére édesapám tudta - remélem hasonlóan jó ízlésem van e téren-, mi az igazán jó film, szóval a Star Wars mellett idővel ez is gyorsan a házi videotéka részévé vált. Bár ekkor még értelemszerűen nem tudtam úgy értékelni, mint ahogyan azt megérdemelte volna, de ennek ellenére is szerelem volt első látásra. A téma, a hangulat, meg úgy az egész magával ragadott. Nem meglepő, hiszen ki ne ülne be szívesen egy időgépbe, hogy akár a múlt, akár a jövő világát megcsodálhassa. Ám hiába a komikus hangvétel, az időutazás rejtelmei, számomra a sokadik megtekintés után már inkább a (történet szerinti aktuális évtől függetlenül is működő) három főbb karakter - szóval Marty, Doki és az állandóan “mekkflájozó” Biff - személyével magyaráznám, hogy miért is lett olyan emlékezetes alkotás a Vissza a jövőbe trilógia. Hihetetlen, mennyire eltalálták őket az írók, nem csak a szereposztás részéről, hanem egyébként is eszméletlenül jól megírták, hovatovább szarkasztikus jellemrajzokká formálták karaktereiket. Olyannyira telitalálat volt hármasuk, hogy egy egész sorozatot ihlettek meg (Rick and Morty), illetve az eredeti minőségét a kivirágzó young adult éra által felvonultatott hősök is legfeljebb csak alulról tudták súrolni.
A kis kitekintő után rátérnék, mit is értek ez alatt: kezdeném akkor Biff karakterével, a hiányzó láncszemmel, aki érzelmileg az egyedfejlődés során valahol a majmok és az emberek közé ragadt. A született őstulokkal, akihez hasonlóval sajnos életünk során simán találkozhatunk. Thomas F. Wilson alakítása egyszerre volt tökéletes ábrázolása és pazar kifigurázása a megformált archetípusának. Őt ellensúlyozandó ott van a Doki, a jó értelemben vett őrült tudós, aki noha eléggé magának való, mégis szeleburdisága lévén a filmtörténelem legszerethetőbb tudósa. Végül pedig ott van Marty. Azt hiszem nincs olyan srác, aki ne akart volna/akarna olyan király lenni, mint ő. Van egy csinos barátnője, eredendően laza, tudós haverjával király kísérleteknek lehet szemtanúja, na meg az sem elhanyagolható, hogy simán elénekel egy ilyen számot, ha kell. Ugyanakkor főleg az állandó bizonyítási kényszere miatt a legkevésbé sem tökéletes, de pont emiatt lesz annyira könnyen megszerethető, emberi figura. Nem úgy, mint a transformerses Witwicky és társai, akikért legfeljebb szánalomból tud izgulni az ember... Persze bármennyire is próbálnám ennyire leegyszerűsíteni, a trilógia (szinte) valamennyi szegmense a szívemhez nőtt, tehát különösebben nem meglepő, hogy szinkronnal vagy feliratosan, de minden évben szívesen veszem elő és izgulom végig mindhárom részt.
Remy: Hiába tartja majd’ minden második ember kultklasszikusnak a Vissza a jövőbe első részét (sőt, az egész trilógiát), a kapcsolatom a DeLoreannel, Martyval és Dokival, nem indult valami fényesen. Ugyanis ovis koromban, egy jó öreg VHS kazettán ismerkedtem meg először Zemeckis műremekével, miután azt az információt kaptam itthon szüleimtől, hogy egy repülő autóval is fogok majd találkozni, ha ledarálom a három részt. El is kezdtem… Marty be is égett a túl hangos zenéjével, én pedig egy határozott mozdulattal ki is nyomtam a videót és hagytam a fenébe az egészet… De akkor mégis, hogy lett ebből all time kedvenc?
Néhány hónappal később a TV-ben csíptem el a Vissza a jövőbe első részét, de akkor már semmi sem tántorított el attól, hogy végignézzem. Az első néhány perc ismerős volt, de onnantól kezdve, hogy a Doki bemutatta az időgépet, a gyönyörű, ezüstszínű DeLorean-t, minden megváltozott. Egy csapásra a rabjává váltam a mozinak, a zenék, a történet, a töménytelen mennyiségű lazaság, ami jellemezte az alkotást, rajongóvá tett. Az a tudat, miszerint további két részt is meg tudok majd nézni, igazán felcsigázott, hiszen nem csak repülő autóval (bocs, repülő DeLorean!), de a vadnyugattal is megismerkedtem. Bár kezdetben még csak az időutazás tudott igazán lenyűgözni, de ahogy telt az idő, úgy tudtam egyre jobban felfedezni azt a csodát a trilógiában, amivel minden idők egyik legjobb szériájává vált az emberek szemében. Gondolok itt a karakterek kapcsolataira, a pókhálószerű felépítésre, azaz minden egyes mondat, minden egyes cselekedet visszajut a kiindulópontba, nincs lezáratlan szál, csak egy kerek egész, ami hibátlan. A rengeteg újrázás után pedig nem volt már kérdés, hogy milyen szintre emelkedett a trilógia a szememben, hiszen bármikor, bármennyiszer (volt, hogy a 3. részt egy héten hétszer is megnéztem), bárhol, bárkivel képes vagyok meglesni eme filmtörténeti gyöngyszemet, amin még az „ezredik” újrázás után is képes vagyok izgulni. Az idei évben, Marty megérkezésének idejében pedig elérkezett a várva várt pillanat, és végre moziban is láthattam az alkotást. Felbecsülhetetlen érzés volt!
Hakos: Nem tudom, mennyiben ítélném meg másképp, ha tegnap láttam volna először a trilógiát (egy alternatív univerzumban bizonyára így van), így marad a hálálkodás, amiért az élménynek már gyerekkoromban részese lehettem. Mikor bejöttek a kereskedelmi csatornák, ami film csak megtetszett, azt felvettem videokazettára és az előzetes megtekintése után nem volt ez másként a Vissza a jövőbével sem. Volt azonban egy kis bökkenő: vagy nem volt szabad üres kazetta, vagy csak úgy gondoltam, hogy rá fog férni az előtte lévő műsor után a film; de pont mielőtt a Doki összeérintette volna a kábeleket, a szalag véget ért, a lejátszó pedig automatikusan elkezdte visszatekerni a filmet, a fantáziámra bízva annak végkimenetelét. Régen minden jobb volt, mi? A vicc az, hogy előtte a TV2 egyéves születésnapi műsora volt rögzítve, így Lagzi Lajcsi és barátai gátolták meg a szórakozásom. Az ilyen trauma bizony úgy beleég egy gyerek emlékezetébe, akárcsak a szeptember 11-ei képsorok. Bosszantó volt, de nem tudtam mit tenni. Azaz, hogy tudtam volna, de tulajdonképpen nem is akartam kihozni a filmet a tékából. Úgy is ki lehetett találni, a végét, nem? Később, mikor már fent maradhattam addig, hogy az esti filmet is megnézzem (ami 90%, hogy az Úszó erőd volt Seagallal) és bemondták, amit előre nem tudtam, hogy a következő műsor a Vissza a jövőbe lesz, egyből lerohantam kazettáért és mondanom sem kell, hogy ezúttal nem bíztam a véletlenre a dolgot. Arra viszont nem emlékszem pontosan, hogy a többi részét mikor láttam, de az biztos, hogy három külön kazin van meg valahol a trilógia.
A filmekről még nem is beszéltem. Nos, én alapvetően földhöz ragadt vagyok (a Star Warst is relatíve későn láttam), de Marty kalandjai elindítottak a sci-fi irányába és valamikor ott jöttem rá, hogy én a kicsit agyalósabb filmeket is szeretni fogom. Emlékszem, egy barátommal még biciklizés közben is alig tízéves fejjel a második rész idősíkjait beszéltük ki, szó szerint gyermeki lelkesedéssel. Mondhatni, későbbi tanulmányaim során is végigkísértek a filmek, hiszen egy Vissza a jövőbe témájú multimédiás programból, majd egy időutazást is megjelenítő regényből írtam később szakdolgozatot. Sajnos az, hogy később annyi paradoxonnak olvastam utána és fedeztem fel, valamelyest rontott a trilógia összképén, de még így is a legjobb időutazós kalandfilmnek tartom, ami valaha elkészült. Tagadhatatlan, hogy tömve van ikonikussá vált karakterekkel és jelenetekkel. Utóbbiak közül most egyet emelnék ki, melyet talán nem sokan neveznének kedvencükként, de rendezést tekintve elképesztően zseniális az az érzelmi töltet, amit átad, és egyúttal alapvetően rendezi át az egész cselekményt, de mégis oly logikusan következik az előbbiekből. Ez pedig a második rész vége, miután Marty kézhez kapja a levelet, melyből megtudja, hogy a Doki él, ő viszont úgy tűnik, hogy ’55-ben ragad, de elujjongja a postásnak, hogy rajta csak egyetlen ember segíthet. Vágás az ’55-ös Dokira, aki épp az óratorony mutatóján lóg, majd felerősödnek a film ismert dallamai is. Ebben a kis jelenetben minden benne van, amiért ezeket a filmeket szeretni lehet.
Lakat Barnabás: A Vissza a jövőbe számomra nagyon sokáig egyet jelentett a második résszel. Az volt meg ugyanis vhs-en, valami másolt szalagon, amit aztán valószínűleg rongyosra is néztünk, mert emlékeim szerint igen gyakran fogadta magába a jó öreg kávédaráló hangú Grundig videomagnó, kellemes két órát szerezve ezzel a családnak. A harmadik rész volt a következő, amit láttam, szintén videón, s bár gyerekkoromban korántsem voltam oda a westernért, Marty és a Doki vadnyugati kalandja legalább annyira lenyűgözött, mint a második rész a repülő autóival és egyéb elképzelt jövőbeli furcsaságaival. A film végi nagy, vonatos finálét leesett állal néztem végig, és nem kizárt, hogy ez a film is hozzásegített, hogy megszeressem a westernt, merthogy mai fejjel már nagyon is csípem a vadnyugaton játszódó mozgóképeket.
A mindent elindító első rész váratott magára. Hogy pontosan mennyit, azt meg nem tudnám mondani, mint ahogy azt sem, hogy hány éves lehettem, mikor ezeket a filmeket láttam, maradjunk annyiban, hogy elég kicsi voltam, és talán egy év is eltelhetett. Az idő relatív ugyebár. Abban biztos vagyok, hogy tévében láttam (talán az akkor már működő tv2-n), egy vasárnap este. A vasárnap estéket utáltam, mert a hétfő reggel aljas előfutárai, amik azzal áltatnak, hogy még hétvége van. Egy ilyen film pont jó volt arra, hogy átvészeljem ezt a vészterhes pár órát. A család leül, villany leolt, reklámblokk vége, és elkezdődött a film, amire ekkor már nagyon kíváncsi voltam. Érdekelt, hogy hogyan is kezdődött Doki, és Marty McFly - nagy kalandja. Ezúttal hőseinkkel együtt az '50-es évekbe csöppentem, és a varázslat ismét működött. Bár most nem voltak se futurisztikus járművek, se vadnyugat, mégsem unatkoztam egy percre sem. A nagyszerű Robert Zemeckis egy iskolai bál köré is lélegzetelállító kalandot tudott varázsolni. A filmeket aztán a dvd megjelenés után már meg nem tudom mondani, hogy hányszor néztem újra. Most pedig, ebben a bizonyos 2015. évben, ami kicsit más ugyan, mint ahogy annak idején elképzelték, végre gyöngyvásznon is megtekinthetem ezt az időtlen klasszikust az időutazásról.