A napokban jelentették be, hogy a Nobel-díj legrejtélyesebb kategóriájának díját, az irodalmit, Bob Dylan zenész kapja. Ezt a tényt többféle szempontból is meg lehet közelíteni, melyből az egyik az irodalom és társművészetek kapcsolatának mibenléte körül mozog, míg a másikban meg lehet vizsgálni, hogy bekövetkezett-e az, ami felé a posztmodern egyébként is közelít: azaz elmosódott-e a határ a népszerű- és a magaskultúra közt. Mindegyik eszmefuttatás végén feltehetjük a következő kérdést: lehet, hogy a legközelebbi irodalmi Nobel-díjat egy forgatókönyvíró, talán épp Tarantino fogja kapni?

Dylan díjának indoklása az volt, hogy dalai költői kifejezőeszközökkel gazdagítják az amerikai zenei hagyományt. Ezt körmönfont kijelentést akár úgy is értelmezhetjük, hogy a Svéd Akadémia beemelte a zenét abba a csarnokba, ami az irodalomból is táplálkozik (akárcsak a színművek esetén, melyeknél elengedhetetlen az irodalmi alap). De érthetjük rajta azt is, hogy a dalszöveget választották le a zenéről. Az előbbiből logikusan következik, hogy a film is ebbe a képzeletbeli csarnokba kell, hogy tartozzon, hiszen forgatókönyv nélkül nem jöhetne létre mozgóképes alkotás sem. Ha pedig vannak Nobel-díjas drámaírók, miért ne lehetnének Nobel-díjas forgatókönyvírók is? Ezzel elérkeztünk az utóbbi, azaz a szerzőiség kérdésköréhez. Arról van szó, hogy egyes művek nem is az eredeti szerzők kezében lesznek a legsikeresebbek. Bob Dylannél maradva, talán kevesen tudják, hogy a Knocking on Heaven’s Door című számot is neki köszönhetjük, melyet a Guns N’ Roses vitt sikerre. Az történt, hogy Axl-ék fogták a dalt és áthangszerelték a saját szájízük szerint úgy, hogy ráadásul minimálisan ugyan, de a szövegen is változtattak (I feel I’m knockin’ on heaven’s door/Feels like I’m knockin’ on heaven’s door). Ha dalként vizsgáljuk, már-már olyan, mintha két különböző szerzeményt hallanánk (az egyéb feldolgozásokról nem is beszélve). Sőt, a rockegyüttes akár az összes dalát feldolgozhatta volna, mint ahogy Ryan Adams tette Taylor Swift legutóbbi albumával, új értelmet adva az énekesnő számainak . Hol kezdődik tehát a szerző? Ha a szöveg leválasztható a dallamtól, akkor a szövegíró a mindenkori szerző? Természetesen sarkítottam a példák bemutatásánál, hiszen Bob Dylan mögött hatalmas életmű áll, számtalan olyan dallal, ami az ő előadásában lett sikeres, de el lehet játszani elméletben a szerzőiség gondolatával.

Ez a kérdés a színművek és filmek esetén is elég összetettnek tűnik. Bár vannak kivételek, de érdekes módon a színdaraboknál a rendező személye látszólag nem fontos (már ami a marketinget illeti). Míg filmek esetén a főszereplő neve után a plakáton a rendezőé a nagyobb és a forgatókönyvíróét valahol az apró betűs résznél kell keresni. A színházi előadások poszterein mindig az írott alapanyag a hangsúlyosabb, függetlenül attól, hogy a szerző több száz éve halott. A filmes szakmában sokan vannak olyanok, akik nem adják rendezésre a fejüket és kizárólag írással foglalkoznak, nem törődve azzal sem, hogy egy-egy script mozgóképes változata jócskán eltérhet az irodalmi alaptól. Mások szeretik saját kézbe venni az irányítást és a maguk által papírra vetett anyagból készítenek filmet. Igazi szerzői alkotók ők. Tarantino is egy ilyen figura, akinek miután finoman szólva nem nyerte el a tetszését az általa írt, de Tony Scott által rendezett Tiszta románc, szerette volna letagadni azt. Valóban ennyit számítana a rendezés? A film ugyan nem kapott Oscar jelölést, de a Saturn Awardson a színészeken kívül Tarantino forgatókönyve jelölve volt, a rendezés nem. Ha az Oscar háza táján nézünk körbe, azt látjuk, hogy vegyes a kép arra vonatkozóan, hogy a legjobb film díját is megkapta-e a legjobb forgatókönyvvel jutalmazott alkotás. Nem kevés esetben az utóbbi kategória nyertesei ott sincsenek a legjobb rendezésért folytatott versenyben.

A forgatókönyvnek tehát önálló létjogosultsága van és mint olyan, irodalmi igényességgel is bírhat, vagy épp a filmnyelvet újíthatja meg. Ha Dylan a zenei hagyományt gazdagítja, miért ne cserélhetnénk ki a zenét a hetedik művészeti ágra? Nem egy Nobel-díjas író művéből készült filmalkotás (az 1939-es Egerek és emberek négy Oscar jelölésig is eljutott) valamint nem egy filmes forgatókönyv alapján készült díjnyertes színházi feldolgozás is. Noha ezek önálló életre kelnek, az adaptációval az eredeti forgatókönyvírót is elismerik. Tarantino szintén saját kézbe vette a gyeplőt azzal, hogy ő maga dolgozik legutóbbi munkájának színrevitelén.

Az átjárások egyik művészeti ágból a másikba mindennaposak és a szerzők különböző regiszterekből merítenek. Azzal, hogy dalszövegírást is elismerte a Svéd Akadémia egy népszerű előadón keresztül, megerősítette azt, hogy a magas- és a popkultúra közt nincs többé határ. Ha a filmírással is ezt tenné, az csak a zenész díjából következne logikusan. Quentin Tarantino munkái a filmnyelvre újító erővel bírtak a non-lineáris történetvezetés, a műfajok szabályrendszerének felborítása és egymásra játszásán át a jellegzetes, sokszor a film cselekményétől független dialógok miatt. Nem ő lenne az egyetlen, aki megérdemelné, de ő lehetne az első, aki megkapja.

Ha tetszett amit olvastál, kövess minket a Facebookon!