Sokszereplős, nagyívű, ambíciózus történelmi eposzokkal mostanában nem igazán találkozunk. Hiába indulunk nyugatra, onnan most ömlik a csillámpóni, az amerikai filmipar újra szerelmes önmagába. Hollywood időről-időre a múltba néz, és tetszik neki amit lát, ezért újra meg újra elhozza nekünk (lásd nemrég a Szépség és a szörnyeteg remake, és egyhamar nem is lesz megállás). De az álomgyár már rég nem mer túl nagyot álmodni, sőt egy-két kivételtől eltekintve maximum visszatérő, erőtlen (rém)álmokra képes. Keleten talán egy kicsit érdekesebb a helyzet, de mintha ott is leült volna a kreativitás, mióta rájöttek, hogy a közönségfilmekkel szakítani is lehet, méghozzá nagyot. $-csing-csing-$. Korea még tatja magát (mondjuk itt a Veteran), és bár túl vagyunk már a hőskoron, bőven van még bennük spiritusz. Itt van mindjárt az Assassination című grandiózus celluloid vagányság, ami alaposan betárazza a fegyvereit, majd egy kelletlenül odavetett fintor kíséretében kitűzi a csillámpóni vadászidényt. És aztán ad nekik rendesen.
1933 - Korea japán megszállás alatt. Az ideiglenesen kialakított kormány Shanghajban vívja a maga harcát a japánok ellen. Az egyik legjobb tisztjüket eközben azzal a titkos küldetéssel látják el, hogy gyűjtsön maga köré három függetlenségi harcost egy különösen veszélyes feladat végrehajtására.
최고 기밀의
A megbízottak:
- A fegyverkereskedő, alias Big Gun. Bezárták, mert fegyvereket adott el Chiang Kai-shek seregeinek.
- A bombaszakértő, Hwang, akit magyarok(!!!) képeztek ki. Mókás egy fazon, csak ne kerüljön még petárda közelébe se.
- A mesterlövész, ennek a hullajelölt triónak a vezére, Ahn Okyun. Egy nő. Ugyan, mit tudhat egy nő?
A küldetés: egy japán tábornok és egy japánbarát koreai üzletember kiiktatása.
최고 기밀의
Mindeközben a vörös nap hírszerése megneszeli a készülő merényletet, és útnak indítanak két bérgyilkost, hogy tegyék szépen a föld alá ezt a díszes társaságot, a föld pedig nem fukarkodik a hellyel.
Ellentétben az idei Titanic Nemzetközi Filmfesztiválon is futó Árnyak idejével, ami a történelem ugyanezen időszakában játszódik, szinte ugyanebben a felállásban (még a magyar bombaszakértők is feltűnnek benne) az Assassination végig leköt. Az operatőr, Kim Woo-hyung gazdag és gyönyörűen bevilágított képekkel festi meg az eseményeket, a látványtervező, Ryu Seung-hee (aki az Oldboyban már villantott egy s mást), pedig olyan aprólékosan kidolgozott belső tereket és grandiózus díszleteket álmodott meg, hogy szinte belefacsarodik a szíved, miközben telelyuggatják őket ólommal. Az meg egyszerűen hihetetlen, hogy ez mind belefért az átszámítva mindössze 16 millió dolláros büdzsébe.
A 140 perc alatt (egy pillanatra se ijesszen el senkit) számtalanszor tör rád az érzés, hogy a jelenetek mesteri módokon fordulnak át egymásba, a narratíva pedig egy percre sem akadozik. Úgy csúszik ez a film, mintha alávajaztak volna neki. A karakterek – még a mellékszereplők is – hamar megmutatják kik ők, élnek, nem hiába fordít a rendező, Dong-hoon Choi elég időt a kibontásukra. Senki nem lóg ki a nagy egészből, a rengeteg fő- és mellékszereplő mozgatása közben egy percre sem érezzük feleslegesnek egyikük jelenlétét sem. Mondjuk sokan nem is lesznek jelen a végéig, mert azt ugye mondanom sem kell, hogy egy jó háborús filmhez méltóan korántsem éri meg mindenki a stáblistát.
És most jön talán a legjobb rész. Egyik-másik jelenet néhol zseniális komédiába hajlik, ugyanis az utolsó fél óra kivételével az Assassination olykor magára ölt bizonyos komikus elemeket is. Ez az erős karakterek közötti kémia mellékterméke, nem mindig fogod tudni megállni vigyorgás nélkül. Persze attól függetlenül, hogy olyan felröhögős pillanatokkal van megszórva a játékidő, mint a börtönből szabadulós jelenet, bizonyos drámai pontokon akkora gyomrosokat osztogat, hogy ledöbbensz rajta, hogy a fenébe képes ez a film ilyen ügyesen lavírozni a fájdalmas drámai mélységek, és a néha felbukkanó keserédes, burleszk-szerű komédia magasságai között.
Persze semmi sem tökéletes, a játékidő eleje kicsit jobban meg van kavarva, mint kellene. Többször ugrálnak előre és hátra az időben, előkészítve a film második felében kirobbanó fontos dramaturgiai jelenetet, érdemes odafigyelni ki kicsoda, mert később már nem kapunk erről túl sok kapaszkodót. Ez mondjuk a film egészére igaz. A rengeteg főbb- és mellékkarakter között jobb már az elején koncentrálni, hogy később képben legyünk, mert a szereplők koreaiul elmormogott nevei aligha segítenek rajtunk.
Na de ez mind kit érdekel, mikor az akciójelenetek valami egészen elképesztő intenzitással ragadnak torkon. A főszereplő csaj tetőtéri zúzdája, amint golyózáport zúdít a lentiekre, és közben egyik fedezékből a másikra rohan (többek között ezt tudja ez a nő, és még csak most kezd belejönni), iszonyúan erős sodrású és lendületes. Az utolsó fél óra pedig talán a legügyesebben levezényelt jelenetfolyam, amit idén láttam. Az esküvő, ahol konfetti helyett gránátok repkednek, és ahol a film utolsó harmadában végül összefutnak a szálak... azt meg kéne nézetni az összes felkapott, másfél perces akciókkal operáló hollywoodi "sztárrendezővel", mert ami itt lepereg a szemünk előtt, az nagyon közel áll ahhoz a szinthez, ahonnan már a modernkori mesterműveket számoljuk.
Nagyon jól összerakott műfaji keveredés az Assassination, mely végül minden idők egyik legjövedelmezőbb koreai filmje lett. Érezhetőek benne Hongkong ‘80-as évekbeli akció-komédiái, az azt megelőző évtizedek dél-koreai filmgyártására jellemző mandzsúriai westernjei és a nagyszabású amerikai kém- és háborús filmjeinek hatásai. Irdatlan akciókkal és szemkápráztató látvánnyal megidézett háborús eposz, ahogy azt a hőskorban csinálták volna. Egészen kiváló szórakozás! 9/10
Ha tetszett, amit olvastál, kövess minket Facebookon vagy Twitteren!
