Tovább követve az idei sufni sci-fik nyomvonalát, a múltkori Revolt után egy másik low-budget gyöngyszem, a Kill Switch is elém került. Mindkét film osztozik az erősen visszafogott költségvetés terhein, de miként ezt az apróságot a Revolt esetében sem éreztük átoknak, úgy itt sem feltétlenül az. Ha pedig tovább megyünk, az is feltűnhet, hogy a Kill Switch is rengeteg szállal kötődik a kultikus Half-Life játékokhoz, mintha azok ügyesen sikerült hangulati és látványbeli megidézése lenne, elég, ha csak belepillantunk a lenti előzetesbe (mondjuk az a "from visionary director" egy elég erős vicc, tekintve, hogy ez a rendező első egész estés filmje, de ilyeneken manapság már nem akadunk fenn). A szinte végig first person nézetben felvett akciók megérik a "mozijegy árát", csak aztán a seedelés se maradjon ki!

A nem túl távoli jövőben az emberiség új energiaforrások után kutatva rálel egy újfajta technológia, a végtelen energia forrására. Lecsapolva egy másik dimenzióból, képesek lehetünk ezután tisztán és olcsón eljuttatni azt a Föld bármely pontjára. A kutatás fókuszában egy torony áll, ami ha megfelelően üzemel, képes megtartani az egyensúlyt két párhuzamos dimenzió között. A projekt kísérleti fázisában csatlakozik a munkához a fiatal tudós és pilóta főszereplőnk, Will, aki a húga és annak beteg kisfia miatt vállalja el a megbízást: egy high-tech kapszula segítségével dimenziót kell váltania, majd egy rejtélyes fekete kockát kell csatlakoztatni a másik oldalon lévő toronyhoz. A tükördimenzióban viszont nem olyan vidám az élet. Holttestekkel gazdagon megszórt romos épületek, napfény egy szál se, aki pedig él és mozog, az Willre vadászik. Pont, mintha valami félrement volna a kísérlet során, hmm...

Többek között a '80-as évek thrillerjeit baromi szórakoztató módon megidéző The Guest, az aktuálisan reciklált A  szépség és a szörnyeteg, valamint a meglepően jól sikerült Légió sorozatból ismert Dan Stevens a film egyértelmű húzóneve. Arcát ugyan csak visszaemlékezésekkor láthatjuk, de emiatt senki sem fogja elkérni a panaszkönyvet. Történt ugyanis, hogy a rendező, bizonyos Tim Smit, a 2000-es évek agyonszkriptelt First Person Shootereiből merítette legfőbb vízióit a filmhez, ezáltal a játékidő nagy részét FPS módban élvezhetjük, ez pedig sok mindent feledtet a film gyengeségei közül. Nyugodtan vedd le az ujjaid a W-A-S-D-ről, engedd el az egeret, tedd le szépen a kontrollert, dőlj hátra és élvezd, ahogy Dan Stevens és a haverjai lezúznak egy kisebb városrészt.

Van itt kérem minden, ami egy tizenöt-húsz évvel ezelőtti, magát kicsit is komolyan vevő, demóját számtalanszor kipörgetett, álmatlan éjszakákon nyüstölt, valamire való FPS-ben elengedhetetlen. Gyilkos drónok és a rakétavető, fegyverropogás hangárokban és szürke folyosókon, HUD interface, másodlagos mód, gránátvető, feszítővas, és mikor a kamera felpattan egy katonai dzsip platójára a jól megérdemelt golyószórónk mögé, az lesz az a pillanat, amikor remegve elmormolsz egy fohászt, és hálát adsz az istenednek hogy férfinak születtél! És nézzenek csak oda, a csöcsfaktorért a Revoltból már ismerős Bérénice Marlohe a felelős, a zenéért meg egy Seven League Beats nevő holland dubstep/hip hop/drum&base formáció, valahogy így:

Persze olyan nincs, hogy egy film ennyire jól kiszolgáljon, és valóban, az akciókat bizonyos időközönként megszakító flashbackek fájóan unalmas és súlytalan családi melodrámával büntető, valamint az események hátterét magyarázó jelenetei a látvány és a hangulat frontális ellenpontjai. Szinte visszarántanak a valóságba, hogy semmi sincs ingyen. Ha dagonyázni akarsz a Half-Life ihlette látványos POV zúzdában, ahhoz előtte meg kell enned a finomfőzeléked utolsó szikkadt répadarabkáit is, amit útközben a tányérod szélére toltál, mikor azt hitted, nem figyel senki. Hát, figyelt! Végig kell tehát nézned, ahogy a főszereplő unalmas beszélgetéseken vesz részt, babusgatja a nővére fiát és erkölcsi mélyfúrásokat végez a családi összetartás szentföldjén. Aztán még ott van az is, hogy hiába néznek ki vagányul azok a drónok, kicsivel sem céloznak jobban, mint egy próbaidős birodalmi rohamosztagos. A karakterek is rettentő unalmas figurák, és attól tartok a sztori se lesz később New York Times bestseller, de ez amúgy sem az a film. Szóval most akkor megéri belekezdeni?

Meg bizony! A Kill Switch nem annyira ütős, mint a District 9, nem annyira Hardcore, mint a Henry, de egész derekasan képes odacsapni, hogy mind a sci-fi rajongók, mind az FPS generáció elégedetten állhasson fel a kanapéról, ilyenekre meg szükség van ezekben az elkurvult időkben. Megkapja a 6,5-öt a 10-ből, hadd fogjon vastagon az a ceruza.

A film MAFAB adatlapja