Az olasz horrorfilm egyik meghatározó alakja, Dario Argento, aki addig csavaros történetvezetésű, erőszakos, mediterrán hangulatot árasztó krimi-thrillereket, úgynevezett giallókat rendezett, 1977-es Suspiria című filmjével lépett először a természetfeletti horror talajára. A boszorkányok által vezetett balettiskolát középpontba állító műve a tematikus „három anya trilógia” első darabja volt, melyhez a fő ihletforrást Thomas De Quincey angol író Suspiria de Profundis című ópiummámorban született könyve jelentette. Quincey különös művében említést tesz a fájdalom három asszonyáról, akik a világban jelen lévő rossz dolgokat hivatottak jelképezni. Mater Lacrymarum a könnyek, Mater Suspiriorum a sóhajok, míg Mater Tenebrarum a sötétség anyja. A rendezőre ezen felül nagy hatást gyakoroltak akkori élettársa és kollégája, Daria Nicolodi nagyanyjának boszorkányokról szóló történetei is. Mindezekből első ízben egy hagymázas, technicolor lázálom született a Suspiria képében, mely aztán kritikailag és anyagilag is sikeres lett, mára pedig kultuszfilmként tartják számon, melyet hatalmas rajongás övez. Az ilyen filmek feldolgozásával pedig óriásit lehet hasalni, így elmondható, hogy Luca Guadagnino meglehetősen nehéz akadályt gördített maga elé.
A remake ötlete már 2008-ban felmerült, akkor úgy volt, hogy David Gordon Green ül a rendezői székbe, a főszerepre pedig Natalie Portmant szemelték ki. Bár Green az idei Halloweennel bebizonyította, hogy magabiztosan tud horrort rendezni, nem valószínű, hogy a Suspiriának jót tett volna, ha amerikai kezek nyúlnak hozzá. Az, hogy a projekt végül sorsszerű módon egy olasz direktor ölében landolt már önmagában némi bizakodásra adhatott okot. A Szólíts a neveden rendezője pedig szerencsére nem egy üres, szolgai másolattal állt elő, hanem minden szinten újraértelmezte Argento klasszikusát, annak csupán alap motívumait, illetve a fő cselekményszálat meghagyva, mely egyébként egy mondatban leírható. Egy amerikai lány Susie Bannion (Dakota Johnson) egy németországi balettintézetben kezdi meg tanulmányait, az iskolát azonban sötét erők tartják hatalmuk alatt.
Míg az eredeti mű tényleg körülbelül ennyi, Argento a képek és a hangok pszichedelikus elegyével érte el a máig tartó hatást, addig az új alkotói különböző rétegekkel, plusz szálakkal ruházták fel filmjüket, ami egyébként egy órával hosszabb is elődjénél. Bár mivel a kevesebb néha több, ez rosszul is elsülhetett volna, de szerencsére nem így van, és a műfajban kuriózumnak számító két és fél órás játékidő sem megy a rovására, a film végig érdekes tud maradni. A rendező Vakító napfény című filmjét is író David Kajganich remekül értelmezte újra Argento és Nicolodi eredeti szkriptjét. A történet 1977-ben, azaz az eredeti bemutatójának idején játszódik, a balettintézetnek pedig a fallal kettéválasztott, és a Baader-Meinhof csoport által terrorban tartott Berlin ad helyet, melynek lakóiban még elevenen élnek a háború rémségei is. Hogy a dolog még nyomatékosabb legyen, az iskola közvetlenül a fal mellett magasodik rideg, szürke falaival, nyomasztó kulisszául szolgálva a hátborzongató eseményekhez. Guadagnino és Kajganich tehát lehozták a földre Argento elrugaszkodott rémmeséjét, hogy egyfajta metaforául szolgáljon a való életben ránk leselkedő rossz dolgokra. A film operatőre, az egzotikus nevű Sayombhu Mukdeeprom, remekül adja át ezt a szomorú, kiábrándult, melankolikus hangulatot. Kissé szemcsés, szürkés képeken tárul elénk a ködös, esős őszi, illetve a hóborította téli Berlin.
Szöges ellentéte ez a stílus annak a harsány színkavalkádnak, ami az eredetit jellemezi. És miképpen a képek, úgy a zene is lényegi részét képezik a filmnek, csak úgy, mint az eredeti esetében, ahol a legendás Goblin zenekar tette le életművének talán legerősebb darabját. Ezúttal a Radiohead frontember Thom Yorke-ot kérték fel, hogy komponáljon nem e világinak hangzó dallamokat, a feladatot pedig hiba nélkül teljesítette. Aki ismeri és szereti a zenész munkásságát az elégedetten dőlhet hátra a dalokat hallgatva, melyek önmagukban is kifejezetten élvezetesek, a filmbe ágyazva pedig egészen elementáris erővel képesek hatni.
Guadagnino egy igen erős feminista vonalat és végigvezet, mely számos ponton megnyilvánul. Míg a '77-es Suspiria balettiskolája koedukált intézmény volt, addig itt egy kizárólag nőket oktató és számukra otthonul szolgáló létesítmény. A filmnek egyetlen fontos férfi karaktere van, az idős pszichiáter Dr. Joseph Klemperer, ám őt is Tilda Swinton alakítja, méghozzá bravúrosan. A táncosok által előadott darab pedig szintén a nőiség hangsúlyozásáról, a nők függetlenségéről és határozottságáról szól, mindez ráadásul történelmi kontextusba is van ágyazva, tovább mélyítve a művet.
Mindezek után felmerül a kérdés, hogy horrorként mennyire működik az új Suspiria? A válasz az, hogy meglehetősen jól. A lassú folyású cselekményt viszonylag ritkán törik meg ugyan horrorisztikus pillanatok, ám olyankor kifejezetten hatásosak. Sőt, még viszonylag korán kapunk egy iszonyatosan kegyetlen, és a régi olasz horrorfilmek brutalitását idéző jelenetet, amitől még a zsáner sokat látott fanatikusainak a szíve is garantáltan hevesebben kezd majd kalimpálni. A lezárás is tartogat érdekességeket e-téren, ám ekkor már sokkal visszafogottabb, stilizált formában, egy bizarr módon szépséges jelenet formájában. Azon viszont ne lepődjön meg senki, hogy bár horrora vált jegyet, valószínűleg meghatódva fog majd távozni a teremből.
Elégedettek lehetünk tehát, mert Guadagnino egy a saját jogán is kifejezetten értékes, az eredetit nagyjából csak ihletforrásként alapul vevő újragondolással állt elő. Bravúros film, erős alakításokkal, szuggesztív képekkel és zenével, ami egyszerre többféle érzelmet is képes kiváltani nézőjéből. Remek példa arra, hogy a gyakran degradált horror nemcsak az olcsó, sokszor alantas szórakozásnak, hanem a művészi önkifejezésnek is kiváló táptalajt tud biztosítani, így bátran tehet vele egy próbát az is, aki nem elkötelezett híve a műfajnak, csak szeretne egy jó filmet látni.
9/10
Ha tetszett, amit olvastál, kövess minket a Facebookon és a Twitteren!
