Úgy tűnik, hogy 2016-ban a feel good filmek reneszánszát éltük, először az Eddie, a sas; majd a Sing Street hatott jótékonyan a lelkünkre, az év végi hajrára pedig végre hozzánk is elérkezett a Kaliforniai álom, mely ráadásul két, manapság mostohán kezelt műfajt is megpróbál újra visszajuttatni a köztudatba.
Mia (Emma Stone), a meghallgatásokra járó színésznőcske "szabadidejében" egy kávézóban dolgozik a napfényes angyalok városában, Sebastian (Ryan Gosling) pedig a jazz zene elkötelezett híve. Életük többször keresztezi egymásét, mire végre járni kezdenek.
Akár romantikus történet is lehetne, azonban sokkal inkább az elszalasztott és megragadott lehetőségekről, az álmainkhoz való feltétel nélküli hűségről szól. Mindezeknek pedig remek hátteret ad Los Angeles, még szűkebben Hollywood, amely olyan arcát mutatja most meg, amit máskor is szívesen megnéznénk. Persze, most sem megkerülhető az állandó dugó; a sztárok és azok, akiknek a csillaguk felemelkedőben van szembeállítása a hétköznapi emberekkel, az itt dolgozókkal.
A Whiplashsel nagyot robbantó Damian Chazelle második rendezése sem szól kisebbet. Igaz ugyan, hogy az első filmje csak a szadista tanár megformálójának, J.K. Simmonsnak hozott egy Oscar-díjat, a Kaliforniai álommal minden esélye megvan, hogy beírja magát a sokak által olyan nagyon áhított arany szobrocska birtokosai közé.
Felmerülhet benned a kérdés e sorokat olvasva, hogy mégis mire föl ezek a nagy szavak, így lássuk a tényeket: ha olyanjuk van, akkor a szobrok sorsáról döntő itészek imádják az eredeti és szokatlan alkotásokat, elég csak a közelmúlt nyertesei közül A némafilmesre, a Birdman- A mellőzés meglepő erejére vagy az Éjszaka Párizsbanra gondolnunk. Másrészt ötletes kísérletet tesz az '50-es, '60-as évek musicaljeinek megreformálására és még arra is vállalkozik, hogy közben szélesebb körben megismertesse a jazzt.
A musical vonal egy idő után lehet, hogy többeknek szirupos lesz, hiszen nem vagyunk hozzászokva ahhoz, hogy a szereplők szinte mindig táncra perdüljenek/dalra fakadjanak. Azonban ezt meg lehet szokni, hiszen igen jól összerakott soundtracket kapunk. Jazz rajongóként a rövid történelmi ismertetőket is szerettem, a kezem sokszor verte az ütemet a térdeimen.
Kerek lezárást kapunk (az utolsó perceket és jeleneteket látva még a legszőrösszívűbbek is elérzékenyülnek; hasonlóan emberi, mint a Volt egy tánc című film párkapcsolati állomásokat bemutató jelenete Leonard Cohen Take This Waltz számára).
Nem könnyű film, hiszen mint mondtam, manapság nem vagyunk hozzászokva a musical betétekhez, mégis érdemes az időt ráfordítani. Újév kezdetekor pedig nem is lehetne jobb választás feltöltődni a ránk váró sötét, téli napokra, és a dolgos hétköznapokba visszarázódni. Irány La La Land. 8,5/10
Ha tetszett amit olvastál, kövess minket a Facebookon és a Twitteren!
