Részint Affleck kevésbé sikeres adaptációja, részint a blog rangidős tisztjének unszolása, nagyobb részt pedig Dennis Lehane korábbi művei (Hideg nyomon, Titokzatos folyó, Viharsziget) vettek rá arra, hogy elolvassam Az éjszaka törvényét. Utóbbit talán nem kell különösebben magyaráznom, míg előbbi leginkább azért játszhatott ebben közre, mert kíváncsi voltam, miért éppen erre a könyvre esett a választása karrierjét addig hibátlanul építő rendezőnek. Illetőleg az sem volt utolsó szempont, hogy megnézzem, filmjének hibái mennyiben voltak neki tulajdoníthatók, és mennyiben az alapanyagnak. A válasz természetesen meglett, bár utólag visszanézve talán jobb lett volna, ha inkább meghagyom rejtélynek.
A film ugyanis szépen leköveti a noiros gengszter-regény cselekményét, nincsenek érdemi módosítások a történet tekintetében, tehát Joe Coughlin esete a floridai rumbirodalommal nem került új megvilágításba, Affleck hű maradt Lehane művéhez. Stiláris szempontból már érzékelhetők formabeli különbségek, lévén míg az író amolyan férfiasan nyers, de ponyvába át nem ívelő nyelvezettel mesélt, addig Ben már-már szépirodalmivá cenzúrázta és ezzel rontott is némileg a világképen. Továbbá nem nyert igazolást az sem, hogy a világ életében bostoni Affleck miért gondolta jó ötletnek, hogy a már csak a neve alapján is nyilvánvalóan ír Coughlin megszemélyesítésére ő lenne az ideális színész.
Az adaptáció a legnagyobb hibáját viszont mégis csak a regénynek “köszönheti”, mivel a szerző a floridai szál során a hangzatosabbnál-hangzatosabb jeligék és társadalmi problémák puffogtatásánál nem jutott tovább, nem tette indokolttá a történetbe integrálásukat, lezárásuk meg legfeljebb csak a terjedelem miatt érződött valamivel tisztábbnak, mint Affleck filmjében. Az egyébiránt valóban izgalmas és vitatandó, de a regényben elnagyzoltként megjelenő konfliktusok olyan mondva csinált konklúziókkal lettek lezárva, amire egy szárnyait bontogató szerző sem lehetne büszke, nemhogy a szóban forgó, elismert és kiforrott stílussal megáldott Lehane.
Olvasva a Coughlin-családfa ezt megelőző eposzát (magyar cím hiányában: The Given Day) taglaló kritikákat, ott mintha nem érezte volna Lehane sürgetőnek a tempót, a közel kétszer olyan hosszú szövegben minden bizonnyal jobban kibontakozhattak Az éjszaka törvényénél talán merészebb szónoklatok is. Mivel a bostoni, gengszteresebb rész még olvastatta magát, így elképzelhető, hogy itt is inkább terjedelmi kérdésről van szó, már, ami a történet végső kicsengését illeti. Mert írni értelemszerűen nem felejtett el Lehane, s elnézve, hogy külföldön azóta már a harmadik Coughlin-kötet is az áruházak polcaira került, céljai is vannak ezzel a világgal, csak akkor jobb lenne, ha végig jó erős itallal töltené meg olvasói poharát, nem hígítaná fel vízzel.
Dennis Lehane - Live by Night
Agave Könyvek Kiadó Kft, 2017, 384 oldal.
