Azok közé tartozom, akik értetlenül álltak a Fekete Párduc osztatlan kritikai sikere, valamint neki tulajdonított szociokulturális fontossága előtt. A Vakanda működését romanticizáló elmélkedések meg már egyenesen a fájdalmasan naiv írások sorát gyarapították a szememben. Lehetne azzal bírálni, hogy fehér közép-európaiként nem érthetem meg a fontosságát, s ebben alighanem bőven van igazság, viszont a minőség és a fontosság két különböző jelző. Még ha azt el is fogadom, hogy a Fekete Párduc az USA akkori politikai és társadalmi helyzetében sokaknak adott egyfajta biztonságérzetet és motivációt, a film suta történetvezetését, valamint annak tényét, hogy a mozikba félkész állapotban küldték, nem tudom, nem is szeretném figyelmen kívül hagyni. Mindenesetre a rekordokat döntő bevételi adatokat és az általános fogadtatását látva a Disney részéről nem volt kérdéses, lesz-e folytatása.
A második részt azonban a címszereplőt alakító Chadwick Boseman tragikus halála végett már a forgatás megkezdése előtt teljesen újra kellett írni, lévén a Marvel vezetősége akképpen döntött, hogy nem bízzák rá T’Challa szerepét másra. Tragédiáját Ryan Coogler egy igényes, szép történetívvel átültette a filmbe, megadva ezzel a Vakanda, légy áldott! történetének egyik legfőbb irányvonalát, egyúttal szívszorító búcsúban részesítette a karaktert megformáló Bosemant. A másik fő csapásirány egy új birodalom bemutatása lett: a Namor (Tenoch Huerta) vezette atlantisziak vízalatti talokániak évszázadokon keresztül átívelő békéje került veszélybe T’Challa döntéseinek köszönhetően, aminek következményeként a két birodalom a háború kitörésének szélére keveredett. S mindeközben a világhatalmak, élükön az USA-val azon ügyködnek, hogy valahogyan megkaparinthassák a vibránium-lelőhelyeket.
Tehát érzelmekben gazdag, politikai értelemben pedig kifejezetten összetett témaköröket próbál bejárni a film, csakúgy, mint néhány éve az első rész esetében. Ugyanakkor az eredmény is hasonló megítélésem szerint, tehát Coogler bármennyire is jól ragadja meg az érzelmeket, ezúttal a gyász problematikáját, amint összetett társadalmi kérdésekben kell állást foglalnia, végtelenül bugyuta válaszokkal próbálja igazolni a történet cselekményét. Bár az is igaz, hogy az MCU berkein belül a társadalmi narratívája voltaképpen a jobbak közé sorolandó, noha ez nem annyira az ő dicsérete, mintsem a többi film/sorozat nyers bírálata.
Amiben már volt előrelépés, az a látvány. Az első rész egyik leggyakoribb és vitathatatlanul jogos kritikája volt a CGI. A 2018-as film döntő hányadában jelen volt a “lebegő fej-szindróma”, de a finálé esetében már egyenesen kritikán aluli volt az effektek minősége. Alighanem időmenedzsment lehetett ennek a legfőbb oka, hiszen a Fekete Párduc jeleneteit például később forgatták, mint annak a Bosszúállók: Végtelen háborúét, aminek a premierje egyébként bő két hónappal Coogler filmje után volt esedékes és nem mellesleg Oscar-jelölést is kapott a vizuálkis effektjeiért. Ezúttal néhány apróbb jelenetet leszámítva nem éreztem ezt a hiányosságot, mi több, az Örökkévalók óta ez volt az első Marvel-film, aminél úgy tűnt, mintha nem csak a zöld vászon adta volna a hátteret a nagyobb volumenű jeleneteknél.
A korábbi film Oscar-díjasai közül egyedül Ludwig Göransson zeneszerző teljesítménye tűnt gyengébbnek, a dallamok közel sem voltak olyan karakteresek, viszont a Lift me up gyönyörű balladájával simán lehet, hogy megint begyűjt majd egy szobrot. A jelmezek és díszletek újfent a legerősebb pontjai voltak a filmnek, a talokáni jelmezek zseniálisak voltak, noha Talokán fővárosának, a mezoamerikai ihletettségű vízalatti birodalomnak bemutátására szentelhettek volna több időt is. A talokániak bemutatása történeti szempontból is esetlennek bizonyult, Namor kivételével nem akadt köztük olyan karakter, akivel bármilyen szempontból szimpatizálhatna a néző, szimpla harcosok sorát vonultatták fel.
Vakandai oldalról T’Challa halálának következményeként Shuri (Letitia Wright) és Ramonda-királynő (Angela Bassett) került a középpontba, az első filmhez képest jobban is voltak megírva, ami a színészek alakításán is meglátszott, bár a már most pedzegetett jelöléseket gyermekded túlzásnak tudnám be. Az újonnan bemutatott karakterek közül Riri (Dominique Thorne) szerepe lehet fontos a későbbiekben, hiszen az afroamerikai Vasember, avagy Vasszív, külön sorozata már forog is, így alighanem látnak benne potenciált a stúdiónál. Engem különösebben nem győzőtt meg, gyakorlatilag Shuri első filmes személyiségét örökölte meg és a legtöbb gagyi poén is tőle jött.
Lehetne még hosszasan ragozni a filmet, elvégre mégiscsak bő két és fél órát töltöttek meg eseményekkel, de mivel ez már a harmincadik MCU-film, így olyan nagyon nem tudnék újat leírni. A franchise berkein belül a karakteresebb, egyedibb megközelítésű alkotások közé sorolnám, igazán nincs olyan aspektusa, amiben ne teljesített volna legalább átlagosan, viszont az átlaghoz hasonlóan kiszámítható, így aki beül rá, az pont azt kapja majd, amit egy ilyen filmtől várni lehet. Minőségét tekintve méltó folytatása a 2018-as filmnek, személy szerint jobbnak is tartom és legfőképpen: Chadwick Boseman karrierjéhez méltó búcsú. 7/10
Ha tetszett, amit olvastál, kövess minket a Facebookon és a Twitteren!
