Az 1979-ben bemutatott Alien mind a kritikusok, mind pedig a nézők szemében hamar kultfilmmé nőtte ki magát. Scott klausztrofób hangulatot keltő rendezése, O’Bannon és Shusett zseniális szimbólumrendszere egy megerőszakolás történetéről és az ezt tökéletesen kihangsúlyozó gigeri látványvilág mellett még kismillió érvet lehetne felhozni, miért is lett annyira kultikus alkotás. Kultikus és megismételhetetlen. Érezhette ezt James Cameron, aki egy merőben más koncepció mentén bővítette az univerzumot, továbbépítve Ripley karakterének és a xenomorphok kultuszát. A jogokat birtokló stúdió természetesen nem akarta beérni két kasszasikerrel, igyekeztek mihamarabb elkészíteni az újabb alkotásokat. Az előzetesen vártnál jóval hosszabb és költségesebb előkészületek után végül a negyedik elképzelés lett a befutó, az akkor még nagyjátékfilmes tapasztalattal nem rendelkező David Fincherrel a rendezői székben, akinek ráadásul normális szkript sem állhatott a rendelkezésére. A végleges forgatókönyv ugyanis számos, egymástól teljesen eltérő sztori átírásának lett a végeredménye, amely tulajdonképpen ötvözte elődei koncepcióinak egy-egy főbb szegmensét, de önmagában nem alkotott koherens egészet. Ilyen előélet mellett csoda lett volna, ha bármilyen téren eléri a film a korábbi alkotások színvonalát.

Az Aliens eseményei után kapcsolódunk be a történetbe, ahol rögtön egy evakuációval nyitják a bonyodalmak sorát. A kényszerleszállást követően ráadásul csak Ripley marad életben, amivel voltaképpen arcon köpték a nagy előd heroikus párharcainak gyümölcsét. A hős amazon mindenesetre a Fury 161 nevű börtönbolygóra kerül egy szekta-jellegű társadalomba, lényegében véve középkori körülmények közé. A tetvek miatt haját levágják, majd a börtönlakókéhoz hasonló ruhát kényszerítenek rá, ezáltal kicsit erőltetett plot deviceok mentén fosztják meg nőiességétől, amivel továbbrombolják a karakter bálványát, de részint vissza is térnek az Alien alapkoncepciójához. Bár Ripley hadnagy jelenléte is közel van a status quo felborításához, az igazi konfliktusokat természetesen egy másik utas idézi elő…

A harmadik felvonás visszatér a széria alapjaihoz, kvázi remakeként is értelmezhető. A készítők igyekeztek visszaadni Scott remekművének gótikus jellegét a bolygó társadalmi berendezkedésével, a klausztrofób érzetét pedig az épület kietlenségével. A formulát kicsit feljavítva az Alien³-ban megjelenik egy társadalomkritikai hangvétel is, valamint az újragondolt lény mozgásának dinamikáját kreatívan bemutató szubjektív plán. Tehát összességében tudatosan, vagy tudat alatt kialakult egy tisztességes iparosmunkához elegendő ötlet, amihez már csak a megfelelő vázra lett volna szükség. Az viszont teljesen hiányzott.

A kapkodó ötletbörzéhez hasonlító sztori, valamint a következetlen és helyenként túlzottan sablonos karakterek megbélyegezték a filmet, ami egy remekbe szabott teremtés-pusztulás allegóriát leszámítva nem tudott érdemlegesen maradandót alkotni. Noha hangulata és feszült légköre megmenthette volna, ezen a téren is csak fellángolásokra futotta az alkotók részéről. Ráadásul a stúdió megásva saját sírját több ízben is szembement Fincher elképzeléseivel, olyannyira, hogy maga a rendező nem is szerette volna nevét adni a filmhez. Utólagosan próbálkoztak egy hosszabb verzióval is, ami kicsit másabb megközelítésbe helyezi a filmet, illetve megválaszol egy-két kérdést is, de lényegi minőségbeli különbséget nem lehet felfedezni benne. Arról nem is beszélve, hogy az sem a rendező változata…

A leglátványosabb rossz film. Ezzel a jelzővel utalt Fincher első “rendezésére” Roger Ebert a He7edikről szóló kritikájában. Sokáig minden bizonnyal helytállt a gondolatmenete, de az utóbbi pár évben sajnos már bőven akad olyan alkotás, amellyel rá lehetne cáfolni. Ráadásul még ha Ripley nem is tudta igazán megmenteni az alkotást a negatív kritikák cunamijától, azért így is kaptunk egy nézhető, de felejthető Alien-filmet. 6,5/10