Az ősfranchise-ok nyara közepette szinte hétről-hétre felmerül a kérdés: hogy épp felesleges a heti aktuális premier, vagy sem? Kreff már megpedzette a kérdést a Jurassic World kapcsán, amikor is arra jutott, hogy az talán 2015 legmihasznább nyári mozija, mert se bűze, se hamva, és már rég nem akképp terjeszti ki a filmszéria határait, mint ahogy annak alapművéből kiindulva elvárható lett volna.

Mondjuk úgy, hogy történetesen nem született még tömegkatasztrófa ebből a retrospektív filmipari tendenciából, mert sem direktori ikonjaik (George Miller – Mad Max, J.J. Abrams – (a remélhetőleg telitalálatos) Force Awakens, de még valamilyen szinten Colin Trevorrow, az új blockbuster-császár is a Jurassic World kapcsán), de esetleg még karakán finanszírozóik és producereik sem ma jöttek le a falvédőről: megannyi filmszínháznyi balesetből tanulhattak már, és eltekintve attól, hogy akadnak kivételek - Wachowskiék például akárhány bevételi ballépés után (Cloud Atlas) igényt mutathatnak további százmilliókra, ha valami sci-fi-maszlagról van szó (Jupiter Ascending) – blockbuster szempontból igenis progresszív a mai amerikai mozi, az elmúlt időkben már látványosan több minőségi ügy születik a műfaj sztereotípiáihoz képest.

Erre itt a Terminator: Genisys. És Alan Taylor (Thor: Sötét világ), a 21. század egyik újdonsült franchise-kurvája.

Nem épp halált megvető bátorsággal került Schwarzenegger neve egyedüliként a főcím elé: mégis mit vártál, akárhány éve zakatol már az öreg színészi comeback-je, nem épp Kyle Reese (Jai Courtney), vagy éppen Connorék (Emilia és Jason Clarke, na de itt már csak névrokonok) házi szappanoperájaként futott be James Cameron műfajdefiniáló kettőse, az első felvonás, valamint Az ítélet napja. Az egykori kormányzó úgy futott be anno ’84 egy baljós kor hírnökeként, mindkét részben úgy csillantotta meg saját erejét, hogy azzal inkább elborzasztott minket a jövővel való találkozástól, mintsem attól, hogy legalább jelenkori lehetőségeinkből kihozzuk a maximumot. Mindezt tette Cameron totál megalomán, mégsem rosszallandó tűzfüggönyeinek és gombafelhőinek vonzáskörzetében. Az első rész még úgy hinti el a megoldást, és aztán úgy inspirálja folytatását, mintha éppen gondosan betervezett prequelek lettek volna, valamint olyan természetesen moralizál egy halálosztó gyilkossági természetén, hogy annál már csak Linda Hamilton hősnőbálványának hétköznapi hamissága szokatlanabb, de nem épp jelentéktelenebb.

Miképp tud a Genisys, a mindent összekötő cloud-rendszerről elnevezett epizód mindezen túlmutatni? Nos, nincs egy perce sem, amikor ne robbanna fel semmi. Nincs egy száraz parkettadarabja sem, melyen ne futna végig valami magas lángú explózió. Aztán a Guardian (egy, a ’84-es történéseket megelőzvén érkező másik 101-es modell), mivelhogy élőszövetei emberi valóságukban öregednek, poénügyileg is kezd érlelődik, és emiatt Arnold minden egyes másodpercében olyan, mint a bölcs, mégsem atyáskodó felvigyázód, aki mindig feldobja a napodat. Aztán Daenerys, lévén, hogy egy új, párhuzamos sík Sarah Connor-ja, ahol már vigyáz rá egy ismeretlen feladójú halálosztó, nem is az a tudatlan, lakbérre gyűjtő egyetemista pincérnő, amiről John Connor, a legborzasztóbban promotált (mondhatni elspoilerezett) karakter regélt, hanem egy öntudatosan makacs csajszi, aki köbméteres kebleivel nem is azéééért ölelte át a meztelen jófiú Kyle Reese-t az időkimozdítóban, hanem meeeert…

…na, szóval értitek: a Genisys egy fényesre polírozott márkalogón, és a híres zenei taktusokon kívül (amit egyébként Hans Zimmer producerelt zeneileg) nem hozott át semmit a régi szériából, de nem is toldotta meg egyébmás érdemleges elemmel a mítoszt, sőt! Inkább super size-ba csomagolta azt a műanyag szart, amit 2 órán át rágat velünk, végül megpaskolja önmaga buksiját és tovaáll a dicső naplementében.

Alan Taylor akciói és történetvezetése már rég leszerepeltek a legutóbbi Thor-moziban, és itt sincs másképp, amit csak tud, félrekoreografál, fogyatékosságait meg kompenzációs sorozatrobbanásokkal takarja el. Párhuzamos idősíkjait, csak hogy összetettnek tűnjön, tökéletesen túlbonyolítja, filmes előismeretekre pedig még annyira sem alapoz, hogy kb. a 90. percnél is képes úgy bedobni az első rész egyik kulcsmomentumát, mintha azt elfeledettnek tartaná, valamint egy-két megmosolyogtató (de túltolt) utaláson kívül az expozíció is mintha a fiatalok felé mesélne, nem pedig a beavatottaknak – értsd, bárkinek, aki legalább egy Terminator-idézetet vág fejből. Egyébként van is rá alkalma dögivel, mert a PG-13-as korhatár (ami itthon 16-os barokkos túlzássá lett adaptálva) is kissé szétszedi a hangnemet: ez nem tudom, hogy Arnold bölcs (a film alatt körülbelül 30-40 évet öregedő modell annyi okossággal megszedi magát, hogy többet kamatoztat két lábon járó Wikipedia-ként, mintsem őrzőként), vagy pedig bárgyú (merevsége viszont majdnem őszinte humorforrás) önvalójában teljesedik-e ki igazán. Megjegyzem, ezt még mindig sokkalta szórakoztatóbb volt kisebb-nagyobb kuncogások közepette figyelemmel kísérni, mintsem szegény J.K. Simmons jellegtelen ügyetlenkedését, aki valószínűleg már egyébként is rég letudta maga mögött élete szerepét.

Hiába az idősíkokkal sakkozó cselekmény vagy a mozgalmasság, ez azért nem az a megfontolt játszma. Hiába van kéznél egy jó alapanyag és annak hozzávalói, mégis minden olyan szedett-vedetté válik, ahol már semmi tartalom nem rejlik meg két üldözés között, és ahol az üzenet sem egy dicső akciófilmhez méltó. Az új Terminator (hasonlóan az ez évezredi fejezeteihez) csak megmarkolja eddigi alakjait, és dobókockaként veti őket az asztalra, melyből majd kisül valami. A jogokkal való kapkodás és eme rutintalan (inkább kevésbé kiforrt) rendező csak rontottak a helyzeten: amikor a széria örökségére tekintenek vissza (vagy épp annak komplett jelenetsorait forgatják újra), az sehogy sem hiteles, inkább csak néhány franchise-kurva felesleges erőfeszítésének tűnik. Hogy mi, egy felesleges nyári mozi? Hát ki gondolta volna? 4/10