Volt egyszer egy Vadnyugat

Tüzesen süt le a nyári nap sugára az ég tetejéről a banditákra…

2015. október 06. - kultúrfaló

Egy fiatal nő, Jill (Claudia Cardinale) érkezik az isten háta mögött élő új családjához. Azonban elkésett, már csak a holttesteik várják az esküvői lakoma helyett. Hamar kiderül, hogy a tettes Frank (Henry Fonda) és a bandája, és hogy telek spekuláció áll a gyilkosságok hátterében, hiszen a vasút tulajdonosa meg akarja szerezni McBain földjét. A számításukba azonban hiba csúszik: az özvegy ahelyett, hogy csapot-papot hátrahagyna, marad.  Ráadásul még segítői is lesznek: a szűkszavú Harmonika (Charles Bronson) és a helyi banditavezér, Cheyenne (Jason Robards) személyében.

968full-once-upon-a-time-in-the-west-screenshot.jpg

A műfaj

A western eredetileg az Egyesült Államokból indult hódító útjára az 1930-as évek végén és pár évtized alatt a nemzetközi filmgyártás egyik uralkodó zsánerévé nőtte ki magát. Az '50-es évektől számítva az amerikai és később az olasz westernek uralták a filmipart, méghozzá egészen az 1970-es évtized végéig, az ugyancsak akkoriban virágzó háborús eposzokkal együtt. Azonban míg a westerneknek Hollywoodban már a '60-as évek végétől kezdve leáldozóban volt, addig az olasz spagettiwesternek ugyanekkor kezdtek csak felvirágozni.

A kezdet

Sergio Leone 1968-ban megalkotta a western-műfaj (egyik) csúcspontját, ami azért érdekes, mert eredetileg gengszter filmre kért pénzt a Paramount Stúdiótól. A Dollár-trilógia utána a Volt egyszer egy Amerika volt a következő filmterve. Azonban erre csak úgy kapott pénzt, ha előtte újabb nagyszabású westernt készít.

Ötlet híján 2 pályakezdő filmessel (Dario Argentó és Bernardo Bertolucci) ült le agyalni, aztán megszületett a Volt egyszer egy Vadnyugat alapötlete. Az erős női főszereplő is a 2 fiatal fejéből pattant ki. A férfi főszerepre Clint Eastwood volt a befutó a rendezőnél, azonban őt nem érdekelte a dolog, így került a képbe, végül a filmbe Charles Bronson. Henry Fonda szinte egész karrierjében jófiúkat alakított a filmvásznon, így őt is győzködni kellett (főleg a gyerek gyilkosság miatt), míg végül elfogadta Frank szerepét. A film elején látható banditák szerepére A Jó, a Rossz és a Csúf főszereplőit szerette volna Leone, azonban Eastwood ezt sem akarta, így végül a többiek sem éltek a lehetőséggel.

Öt millió dolláros költségvetésével ez Leone egyik legdrágább alkotása. Csak a díszletváros többen volt, mint az egész Egy maréknyi dollárért büdzséje. Az épített díszleteket nagyrészt a római Cinecittá Stúdióban vették fel. A külsők pedig spanyol helyszíneken és a Monument Valley jellegzetes óriásszikláinak közelében. Ez utóbbi homokos tája azonban eltért a spanyol világosabb földtől, így rengeteg vörös homokot kellett a spanyol helyszínekre szállíttatni.

A karakterek

Harmonika, Jill és Cheyenne egytől-egyig antihősök. Karaktereik mindegyike kétes és ködös múltú, amelyben nagymértékben fordulnak elő vétkek is. Míg némelyikük "tisztábbnak" is hat a többieknél, a cselekmény során azért lépten-nyomon kitűnik, hogy távolról sem feddhetetlen jelleműek. A névtelenségbe burkolózó Harmonika mindegyiküknél közelebb áll a "hős" fogalmához, mégis egy gyilkolni sem rest, látszólag szenvtelen alak, akit csupán a bosszúvágy hajt (egy Bronson-karakter esetében ez már-már természetes). Jill szépsége és megjátszott ártatlansága révén "ártalmatlannak" tűnik, azonban ahogyan a filmből kiderül, korábban örömlány volt és a túlélésért csaknem bármire képes. A harmadik „jófiú”, Cheyenne egy igazán szimpatikus, humoros figura, mégis hírhedt bandita és már több emberrel is végzett. Végezetül pedig legkevésbé szimpatikus az a Frank, akinek az irgalmatlanság az életfilozófiája. Ezt tükrözi szinte minden megmozdulása a filmvásznon.

Minden hibájuk ellenére is könnyen megtalálhatjuk kedvencünket közülük. A történet nagyszerűsége, hogy végül még Cheyeneből, a rettegett banditavezérből is hős lesz. A két pozitív férfi főszereplő között a körülményeknek köszönhetően olyan kapcsolat jön létre, mely barátsággá alakul. A film ebből a szempontból a buddy- moviek közé is besorolható.

12096049_968715746508446_6955223519231516513_n.jpg

A zene

Morricone fantasztikus komponálása előtt külön fejet kell hajtanunk, hiszen a mester a forgatókönyv alapján készítette el a dalokat- gondoljunk csak bele, hogy ehhez mennyire tehetségesnek kell lenni!  A stáb és a rendező pedig ezeket hallgatták forgatás közben. A nyitójelenet kivételével. Itt felerősítették a természetes hangokat (csepegő víz, szélkerék hangja, légy zümmögés, távírda), amelyek így zeneként funkcionálnak.

Mind a négy főszereplő külön témát kapott: Jillé szomorú és drámai; Cheyenné bohókás (benne az emlékezetes fütyüléssel); Franké sötét és vészjósló; Harmonikáé pedig rejtélyes és a nevéhez méltón a harmonika uralkodik benne.

A képi világ

Leone pontosan és nagy részletességgel komponálta meg filmjei képi világát. Szándékosan húzta el a nyitójelenetet, hogy mindenki átélhesse a feszült várakozást (lásd a léggyel „küzdő” banditát). Stílusára eleve jellemző hosszú, az élet lassú folyását remekül érzékeltető snittek.

Természetesen nem szabad megfeledkezni a szuperközeli felvételeket új szintre emelő Tonino Delli Colli operatőrről és Nino Baragli vágóról sem. Ennél a filmnél valóban közel kerülünk a szereplőkhöz. Érdekes megfigyelni, hogyan használják az alkotók a kemény fényeket egy-egy karakternél (Cheyenne és Harmonikás első találkozásánál igazán szembetűnő). Sokáig elidőzünk a főszereplők szép (kék) szemein, nemhiába: a szem a lélek tükre. A környezetet is remekül használják, egyik kedvenc beállításom Harmonikás és Frank pisztolypárbaja, ahol Frank homokba vetett kabátja harmadik szereplőként egy-egy pillanatra szerves része lesz a képnek.

Utóélet

A film után Leone még sem valósíthatta meg a Volt egyszer egy Amerikát, előbb jött még az Egy maréknyi dinamit. Végül 1984-ben született meg a rendező régóta dédelgetett filmje. Bronson a western mellett a háborús filmekben is letette a védjegyét. A ’70-es évektől a szófukar, magányos akcióhős lett a specialitása.

Míg Amerikában kevésbé, addig Európában igazi sikert ért el a film, hamar kultstátuszú lett. Az utókor az igazi klasszikusként tartja számon. A későbbi filmes generációkra is komoly hatással volt/van, elég csak John Carpenterre, Robert Rodrigez Mariachi-trilógiájára vagy akár Quentin Tarantino Becstelen Brigantykjára, a Kill Billre, illetve a Django elszabadulra gondolni.

once-upon-a-time-in-the-west.jpg

Ha ezek után pedig kedvet kaptunk a film (újra) megnézésére, akkor siessünk a mozikba, amelyek egy részében most pár hétig megint vetítik. És igen, a vágatlan, digitálisan felújított verziót. Jó szórakozást mindenkinek, megéri ráfordítani a 165 percet. 10/10

A bejegyzés trackback címe:

https://supernaturalmovies.blog.hu/api/trackback/id/tr537906868

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.