Minden megváltozott, de igazából nem változott meg semmi.
Bár kreff03 a kritikájában remekül összegezte Az ébredő Erőt, mégis úgy gondolom, hogy Mark Hamill fent idézett szavai jellemzik a legjobban a Star Wars hetedik epizódját. Hogy pontosan mire is gondolhatott a költő? Nehéz kérdés. Utalhatott a majdhogynem túlcsorduló fan service-re, a film erőteljes hommage jellegére, vagy az előbbi kettőből némileg következő déjà vu érzésre. Esetleg egyszerre mindre. A továbbiakban, ha már a forgalmazó személyesen kérte, akkor a jó szokásomhoz képest is spoilermentesebben próbálom összegezni gondolataimat a filmről.
Abrams és Kasdan több ízben is lenyilatkozta, hogy történetük elsősorban az eredeti trilógia hangulatát próbálja megragadni, ezáltal pedig több, rajongói lelkük számára megnyugtató elemet át is emeltek a régi filmekből a sajátjukba. Az ébredő erő megítélése pedig leginkább ezen cselekedetük értékelésének függvénye, lévén ötletük értelmezhető komplexebb fan fictionként, túlzott biztonsági játékként, vagy a régiek újracsomagolt, gátlástalan átirataként. Bármelyikre voksol a néző, nem téved nagyot, s mivel jómagam már annyiszor láttam az eddigi részeket, hogy akár én is elő tudnék állni egy ilyen jellegű sztorival, így kifejezetten rühellnem kellene ezt a filmet. Mégsem tudom.
Egyrészt azért, mert a sok előzetes károgással szemben ez a film nem egy Disney-féle giccsdömping - az amúgy az ideiek közül a Hamupipőke élőszereplős változata, amit még a (szinte) mindig fantasztikus Cate Blanchett sem tudott megmenteni -, hanem olyan csodálatos világban játszódó, akciók által vezérelt érzelmi hullámvasút, amilyennek egy igazi Star Wars - filmnek lennie kell. Ehhez pedig szükség volt a régi kedvencekre. Megkockáztatom, hogy a már jól ismert megoldások egy részére is. Jelenlétük nem csak a rajongók kiszolgálásának szempontjából volt szükségszerű, hiszen a régi és az új kedvencek közötti kohézió megteremtésében is elengedhetetlen elemeknek bizonyultak.
Ugyanakkor könnyfacsaróan gyönyörű nosztalgia ide vagy oda, volt már idén Jurassic World és Terminátor: Genisys, ami élő példája annak, hogy önmagukban a fanok széria iránti érzelmei nem elegendők az igazán jó szórakozáshoz. Nem elég visszautalgatni a régiekre, a siker érdekében meg kell felelni az újabb trendeknek. Ezt ismerte fel jól George Miller A harag útjával, majd J.J. (nem Jar-Jar) Abrams Az ébredő Erővel. A 21. századi nézői igényeknek megfelelően alakították ki filmjük akcióorientált narratíváját, miközben sikeresen értelmezték újra a régi filmek erősségeit, s noha az akció-dramaturgia arányokat tekintve alkotásaik Bay Transformerseivel, valamint Jackson utolsó Hobbitjával vetekednek, mégsem fulladnak unalomba. Adrenalinlöketeik eloszlása ugyanis pazar stílusérzékre utal, ahol öncélú megalománia helyett a harcoknak is megvan a maga szerepe. Helyenként ezek a jelenetek többet mesélnek el a szereplőkről, mint a közöttük megbújó párbeszédek, ezáltal a túlmagyarázott motivációkat nem csak robbanásokkal, hanem tényleges tartalommal megtöltött ütközetek váltják fel. Őszintén kíváncsi vagyok, miként fogja az utókor értékelni ezt a fajta cselekményvezetést, s remélem - ha már a nolani “sötét koncepció” is viszonylag sokáig tendenciaként létezett -, hogy ennek, a szerintem általánosabban is működőképesebb megoldásnak is lesznek említésre érdemesebb követői.
Mint ahogyan a második bekezdésben taglaltam: megértem a negatívabb hangvételű kritikákat. Az ébredő Erő történeti alapja vitathatatlanul kevés precízen kidolgozott, újszerű ötlettel rukkol elő. Ugyanakkor hangulata, látványa alapján a saga legjobbjaihoz mérhető, míg struktúráját tekintve pont annyira újszerű, általánosan megszerethető, mint egy bizonyos George Lucas 1977-es alkotása. Folytatásnak a már ismert elemek miatt ugyan nem az igazi, de egy új korszak alapkövének tökéletes. A többi Rian Johnson kezében lesz. 8,5/10
ui.: Éljen az Első Rend!