Sokaknak az a nyűgje az eddigi John Wick filmekkel kapcsolatban, hogy bárgyú a történetük. Erre kapásból az szokott lenni a válasz, hogy ebben az esetben nincs is többre szükség, de ha belgondolunk, ez egy kicsit túlságosan is megengedő hozzáállás. Annak fényében pláne, hogy a harmadik résznek gyakorlatilag nincs is története, karaktereinek nincs több motivációja puszta ösztönöknél, és semmit sem változtat a már jól bevált, és egyébként most is működő képleten. Ez a következő: valakit csúnyán eltettek láb alól az első részben (rip Morzsi), ez pedig indukált egy reakciót, ami addig tartott, amíg a számla ki nem egyenlítődött. Csakhogy erre is érkezett egy reakció, majd arra még egy, majd még egy. Ezen következmények a harmadik részben állnak össze halálos örvénnyé, és húzzák sötét, bíborszínű mélységbe John Wicket, arra kényszerítve őt, hogy megint csak azt csinálja, amihez a legjobban ért: pengék, skulók, balták és harci kutyák által fessen vörösre mozivásznakat, balzsamos neonfényben.
Az események közvetlenül a második rész utolsó jelenetéből száguldanak tovább. Wick menekülni kényszerül, miközben a világ legképzettebb bérgyilkosai mind szakítani akarnak a fejére tűzött 14 millió dollárnyi vérdíjból. Hogy esélye legyen ezt túlélni, egyenesen az eddigi részek alatt már többször említett Felső Kört veszi célkeresztbe.
John Wick nem az a tipikus jelenkori akcióhős. Az út amit bejár, a módszerek, amikkel él, valamint az immáron saját közegéből való kirekesztettsége inkább a régi szamurájfilmek roninjai, az olasz westernek szótlan csavargójai közül valóvá teszik, a különbség csupán annyi, hogy Wick elegánsabban öltözködik. Amikor pedig ez a ronin kivonja a kardját, a film szárnyal, és ezekből a részekből szerencsére igen sok van. Ennek ráadásul azért is örülhetünk, mert nincs két hasonló akciójelenet a filmben. Ha az egyiket késekkel játszák egy szűk folyosón, a következőt már pisztolyokkal vívják lovon menekülve, utána előkerülnek a harci kutyák és a gépkarabélyok. Jut eszembe, ha a motoros-kardozós jelenetnél bekúszna a gondolataidba, hogy ezt mintha már láttad volna valahol, segítek. Szinte egy az egyben a The Villainess című filmből van, csak annál sajnos unalmasabban kivitelezve.
A John Wick - Parabellum akciójelenetei rengeteget fejlődtek, valamint nem érződik rajtuk a mindent szögmérővel, precízen kimérő kaszkadőr-rendező szorítása. Keanu Reeves ököltusái és fegyveres összecsapásai olyanok, mintha felvételkor nem terveztek volna előre semmit, hanem a színész mindent ott helyben, a pillanathoz alkalmazkodva reagált volna le, több évtizedes bérgyilkosi kiképzéssel és tapasztalattal a háta mögött, pedig tudjuk, hogy milyen mértékű felkészülés és koreográfia van az egész mögött. A vágás nem kapkod, a kamera pedig nem fordul el, még a legnaturálisabb jeleneteknél sem.
Itt nincs agyonvágott, mesterségesen felgyorsított-belassított művészkedés, nincs elbénázott CGI. Mikor Wick felemel egy baltát a földről, nem úgy veszi fel, mintha egy fél kilós kellék lenne – szinte érzed a súlyát –, mikor pedig elhajítja, az a fizikai törvényeknek megfelelő ívet bejárva állapodik meg egy ázsiai gengszter hipotalamuszában. A közelharcokat végre normál sebességen vívják, ezáltal hihetőbbek és nyersebbek. Mindenki ismeri azokat az akciófilmeket, amikben a kamera kapkod, a harc mintha fel lenne gyorsítva, a végeredmény pedig a vágó által túlságosan szét van szabdalva. A John Wick - Parabellum nem ez a fajta film. A késdobálós balhé a film első felében például az utóbbi idők legkegyetlenebb, legötletesebb és valami perverz módon legviccesebb akciójelenete. Tananyag lesz.
A második rész kritikájában kacarásztam azon a szinte paródiába hajló mozzanaton, hogy a John Wick filmek univerzumában a helyi lakosság milyen kiugróan magas aránya aktív bérgyilkos, de aki történetesen nem az, a híres Mr. Wick búskomor ábrázatát még akkor is egyből felismeri. A készítők valószínűleg ráérezhettek az ebben rejlő komikum lehetőségeire, és az előbb említett mozzanatot a film első húsz percében gátlástalanul a maximumra tekerik. Önirónia overloaded, és tudjátok mit? Még jól is áll neki. Reeves megjelenésének és karakterének, valamint az eddigi részekből ismert rendező és író visszafogott humorának köszönhetően a film néhol tényleg vicces jelenettöredékekkel szórja meg, még akár a legvadabb, már-már a horrorral kacérkodó akciórészeit is.
Miközben a vásznon Keanu Reeves az összevérzett fekete öltönyében rohangált a villódzó, tompa fények világította, mívesen fényképezett, mégse kimódolt képeken, az jutott eszembe, hogy te úristen, valahogy így kellett volna kinéznie a Blade Runner 2049-nek, Roger Deakins gyomorforgatóan agyonkomponált, mesterségesen túlhúzott képei helyett. A John Wick harmadik felvonása rohadtul jól néz ki. Egy Yves Saint Laurent reklámfilm, egy amerikai gun-lifestyle magazin és a ‘82-es Blade Runner esztétikáját olvasztja össze egy 9mm-es dum-dum golyóvá, ami képes lyukat ütni a cselekménybeli hiátusok okozta felemás érzéseken.
A film negatívumait tovább amortizálja az új, valamint az eddigi részekből már ismerős mellékszereplők díszes kompániája. Egészen konkrétan Mark Dacascos, aki leginkább az alja-közepes akciófilmekből lehet ismerős a 90-es évekből, a John Wick filmek legbrutálisabb fogdmegjét alakítja úgy, hogy a keze nyomán nem csak ellenfelei vére buggyan ki, hanem olykor egy jó adag önirónia is. Na, de minek rakták bele Halle Berryt? – kérdeztem magamtól a jelenetnél, amikor felbukkant. Aztán jött az azt követő akciószekvencia, és utána már azt kérdeztem, hogy eddig miért nem rakták bele.
Az első rész még mindig a legjobb a sorozatban, de a Parabellum közvetlenül a nyomában van. A zenéje tiszta adrenalin, a képei vizuális költészet, az akciójelenetei egy '69-es Mustang ablakain betóduló szélroham padlógáznál. 7,5-nél nem tudok rá többet adni, de végre valami mást is érdemes nézni a mozikban a Végjáték mellett.
Ha tetszett, amit olvastál, kövess minket a Facebookon és a Twitteren!