Még a film első része kapcsán említettük, hogy a Dűne tulajdonképpen Star Wars, csak felnőtteknek. Ez az állítás akkor még nem volt egyertelműen ráhúzható a filmet rendező Denis Villeneuve 2021-es első Dűne adaptációjára, de az új epizóddal úgy tűnik beérett a dolog. Idejét sem tudni, mikor volt utoljára olyan science fiction film a mozikban, ami a megsárgult Galaktika füzeteket lapozgató, régivonalas sci-fi rajongóktól is megérdemli a figyelmet, szóval Paul Atreidesnek nem csak a fremeneket, de a magyar mozis filmforgalmzás kietlen, elsivatagosodott filmkínálatát is meg kéne mentenie. Semmi pánik, a Dűne: Második rész közel három órája olyan sűrű és izgalmas filmélmény, ami talán képes lehet mindkettőre. Duplakritika.
Duba Dániel: Mi a közös Luke Skywalkerben, Kukorica Jancsiban és egy random Dragon Quest játék néma főhősében? A végzetük, vagyis a főszereplő próbatételekkel teli útja a méltóvá válás felé. Ebben osztozik az előbbi díszes kompániával Paul Atreides, aki az első rész óta kitanulta a sivatag minden szeszélyét és huncutságát, útja viszont továbbra is kétségekkel teli. Persze pontosan erről szól a mondák és mesék örökké visszatérő eleme, “a hős útja”. A film talán egyetlen valóban gyengébb eleme pont ennek az útközbeni metamorfózisnak a finomabb árnyalatok nélküli ábrázolása. A kölyökképű, nyurga testű Paul Atreides, és az ereje teljes birtokában lévő, végzetét magára öltő megváltó figura, Lisan al Gaib között pár jelenet, pár ügyes vágás különbség van csupán. A Dűne: Második rész negatívumai viszont itt véget is érnek. Majdnem.
Elnézve ezt a második részt, döbbenhetünk rá igazán, az előző film mennyire csak egy előkészítés volt, egy prológus. Egy kis világépítés, a szereplők felskiccelése, aztán a figurák már fel is kerültek a sakktáblára – ennyi történt. Itt a második etapban végre kezdetét veszi a játék. A Fűszer sajnos még mindig csak egy jelentéktelen statiszta. Villeneuve nem mutatja be, mitől olyan értékes, és miért akarja a Dűne világának összes nagy Háza és birodalma magáénak tudni azt. Ezt még az első résznek kellett volna lefednie, hogy az univerzum legértékesebb, sőt legérdekesebb nyersanyaga ne csak egy McGuffin legyen a filmekben. Narratív és vizuális szempontból is izgalmas jelenetek születhettek volna a Fűszer természetének és felhasználásnának akár csak felületes kibontásával is. De Villeneuve nem Herbert, a saját művészeti formáján belül pedig úgy és annak enged teret, aminek ő akar.
De nehogy azt higgyük, hogy ennek nincs pozitív hozadéka: Villeneuve nem úgy használja a digitális effekteket, mint a hintőport, ahogy azt sok lustább filmes teszi. Nem szórja rá a sérült forgatókönyvre, a fájdalmas színészi alakításokra, a visszavágott büdzsére, hogy eltakarja azokat. Erre itt semmi szükség. Ehelyett sivárságában szemkápráztató tájakat valamint a Dűne világának technológia aspektusait projektálja velük úgy, hogy az új szintre emelje az akciókat vagy a történetbeli fordulópontokat. Gigantikus setpice-ek és moneyshotok nélkül alkot olyan óriási vizuális erejű jeleneteket, hogy Hans Zimmer zeneszerzőnek elég, ha csak itt-ott rákönyököl a szintire, hogy egy orkánszerű sivítással alátámassza egy jelenet hangsúlyosságát.
Villeneuve a Dűne világépítését kommentár és különösebb rácsodálkozás nélkül hajtja végre, vagyis tartja annyira intelligensnek a közönségét, hogy rájuk merje bízni az értelmezés feladatait. Lázálomszerű, idegennek ható képeit és eseményeit sosem szavakkal magyarázza. Sodorja a nézőit az ár, ő ebben érdekelt. Organikus, egyik jelenetből a másikba hajló narratívája és látványvilága ugyan kissé háttérbe szorítja a dialógusait – ezáltal a szövegkönyv és a látvány minősége sajnos nagyon nincsen egyensúlyban –, az élmény, amit kapunk mégis nagyon erős tud lenni. Nekem IMAX moziban volt szerencsém megnézni a filmet, és ezt tudom javasolni mindenkinek. Nem is csak a látvány, de még inkább a hangok miatt. A hangeffektek és Zimmer hirtelen kirobbanó zörejszimfóniája úgy hasítanak végig az IMAX termen, mint egy áramütés. Brutális hangmérnöki munka dolgozik a film alatt, az audio részleg odatette amit oda kell.
Emellett az eredeti regényciklus weirdje is elkezdett szépen beszivárogni a filmbe. Még mindig nem igen találkozunk mentátokkal, vagy Frank Herbert regényeinek agyzsibbasztóbb ötleteivel, de olykor felsejlenek Tarsem Singh indiai rendező kétezres évekbeli díszleteire és jelmezeire emlékeztető motívumok. És ha tovább akarnánk menni, a nagy H. R. Giger se hiszem, hogy forogna a sírjában, ha valamilyen szinten összefüggésbe hoznák a film látványterveivel. Az akciójelenetekben látható erőszak alulról súrolja a legszigorúbb korhatárbesorolásra vonatkozó követelményeket, ennek ellenére a Dűne: Második rész 12-es karikát kapott, és ez egyszerre különös és tulajdonképpen elismerésre méltó húzás az NMHH szorgosan dolgozó kollégáitól (frissítés: a film korai sajtóanyagain még a 12-es plecsni volt látható, de később a premiert már 16-os karikával kezdte a film).
Második rész, második esély. Az elsővel nem mindenki volt maradéktalanul elégedett, jómagam sem. Ez a rész viszont már jobban kihasználja az alapanyagot. Ez még mindig nem a legjobb Dűne, mert a legjobb Dűne a könyvek (duhh), de a valószínűleg nem túl közeli jövőben érkező harmadik filmben immár ott van a lehetőség. Ezúttal is a Dűne világának egy olyan verzióját kaptuk, ami a mozi audiovizuális jellege miatt ugyan kicsit más hangsúlyokat kapott, mint Herbert regényfolyama, mégis működik hellyel-közzel hű adaptációként, és működik sima mozifilmként is. Villeneuve előző sci-fi munkáit továbbra sem szeretem, de a Dűne első részével hajlandó volt komolyan invesztálni ebbe a projektbe. A második rész a befektetés megtérülése. 8,5/10
Fincherista: Denis Villeneuve rendező még az első rész kapcsán James Cameronnal folytatott beszélgetése során kitért arra, hogy voltaképpen megkönnyebbülés volt számára a történet felezésének lehetősége. Noha értelemszerűen nem részletezte a filmjét akkoriban ért kritikákat, a második rész valahol mégis bizonyítékként szolgál arra, hogy volt létjogosultsága a negatívabb reakcióknak. A folytatás ugyanis a közel ugyanakkora játékideje ellenére is pörgősebbre sikeredett részint az akciók számának és minőségének, részint pedig a karakterekkel sokkal dinamikusabban bánó történetvezetésnek köszönhetően.
Retrospektíven kijelenthető, hogy az első felvonás valóban csak a szükséges alapozás volt a herberti univerzumhoz és itt már kifogások nélkül csapott mindenki az események kellős közepébe. Már rögtön a nyitásnál meglátszik a tónusbeli váltás: Villeneuve érezhetően merített a Sicariónál is kiválóan működő, sebészi pontossággal kimért akciókból és azt zseniálisan ültette át Arrakis dűnéire. Míg az első részben leginkább csak erre utaló jelek voltak, itt számos alkalommal bizonyította, hogy olyan kivételes érzékkel képes feszült jeleneteket komponálni, ami akár a könyvet jól ismerőket is meglepetésként érheti.
Az ehhez szükséges filmtechnikai oldalra már korábban sem lehetett panasz és ezúttal is valódi audiovizuális csoda a film, a mozi nyújtotta lehetőségeket maradéktalanul használja ki valamennyi jelenetével. Nincs egyetlen robaj vagy robbanás, aminek ne lenne súlya, nincs egyetlen nagytotál, amivel ne dekorálná ki a szobáját bármelyik sci-fi rajongó. Villeneuve ebben a tekintetben alighanem a legkonzistensebb rendező az elmúlt évtized távlatában, amit a szakma is rendre értékel elvégre a második Dűnét megelőző legutóbbi négy filmje egyaránt kapott jelölést a legjobb operatőr kategóriában, mi több, kettőnél még a díjat is elvitték.
Azonban mindez aligha lenne több egy lelketlen techdemónál a történet nélkül. A második rész ott kapja fel a fonalat, ahol az első véget ért, viszont ezúttal a hangsúly az intrika helyett Paul messiási mivolta körüli vívódására, valamint annak potenciális következményeire került. Ennek megfelelő kibontásában oroszlánrészt kellett magára vállaljon a szereplőgárda, de a kihívásnak maradéktalanul eleget is tettek. Az alakítások közül egyedüli negatívumként a Paul (Timothée Chalamet) és Chani (Zendaya) közötti viszonyt tudnám felhozni, ugyanis noha külön-külön remekeltek, a közös jeleneteiknél nekem nem jött át, hogy karaktereik valóban szerelmesek lennének egymásba, inkább csak a jeleneteik száma indikálta ezt. Kellemes meglepetésként ért viszont Stilgar (Javier Bardem) szerepe, aki a film humoráért felelt és ahol feszültségoldásra volt szükség, ott már-már a Brian életéből ismeretes “ő a Messiás” szinten vicceskedett, míg a komolyabb pillanatoknál már ahhoz mérten az elvakult követőt formálta meg.
Mivel az év vége még nagyon messze van, így nem szeretnék messzemenő következtetéseknek levonni, de az bizonyos, hogy a Dűne második része nemcsak, hogy felnő a korábbi felvonáshoz, azt bizonyos szempontból felül tudta múlni. Ugyan a regényfolyam vége nagyon messze van, ezzel a filmmel az első könyv immáron teljes egészében adaptálásra került és Frank Herbert fiához, Brianhez hasonlóan én is úgy vélem, hogy Villeneuve változata az eddigi legjobb. 9/10
Ha tetszett, amit olvastál, kövess minket a Facebookon és a Twitteren!
