Lassan vége a januárnak, és a tavalyi évvel kapcsolatos toplisták, legyen az film, sorozat vagy akár játék, a végét járják, így talán az utolsó pillanatok utolsó pillanatában megmutatom nektek, mi volt számomra, a tavalyi év öt legjobb játéka, illetve jó pár különdíj is lesz. Sok helyen olvastam, hogy nehezen vagy sehogy nem tudtak emberek egy top ötös listát összeállítani, annyi volt a csalódás illetve a félresikerült cím, de számomra a 2018-es év kimagaslóan jó év volt játékok terén és bizony nem volt ám olyan egyszerű megtalálni, eldönteni a helyes sorrendet. Néha csak apróságokon múlott, hogy pl. mi lett az ötödik, és mi csúszott le így a hatodik helyre. Fontos leszögezni, hogy ez csak az én véleményem, a többi kollégám listájáról nem tudok nyilatkozni.
Felmerült bennem a kérdés, hogy vajon egy klasszikus játék felújított kiadásnak helye van-e egy az adott évben megjelent, teljesen új játékok toplistáján, de aztán végül rábólintottam az igenre. Mégpedig azért, mert nekem ez annak idején, mind a PS2 mind a PS3-as időszakból (igen, PS3-ra is készült egy felújított változat) kimaradt, és ez az új, immáron PS4-re készült verzió volt az első alkalom, hogy belekóstolhattam a csodába, ami ráadásul nem is egy sima, átlagos remaster lett. De erre kitértem az élménybeszámolómban. Ha kijátszottam volna annó, most tuti nem lenne itt, így viszont egyszerűen nem tudtam kihagyni. A grandiózussága, a látványvilága, az izgalmas és monumentális „csatái” egyszerűen lenyűgöztek, és most így visszaemlékezve is kiráz picit a hideg néhány jelenetétől. Kötelező minden PS4 tulajnak.
4. Detroit: Become Humans
Quantic Dream. Az úgynevezett interaktív filmek koronázatlan királyai. Sokan éppen ezért nem szeretik őket és a játékaikat mondván, egy játék alatt ők nem mozizni akarnak, hanem játszani. Megtudom érteni őket, David Cage és csapata egy olyan rétegműfaj képviselői, ami sokakat nem talál meg. Akiket viszont igen, azokat nagyon be tud szippantani minden alkotásuk. Legelső játékuk a Fahrenheit (egyes helyeken Indigo Prophecy), még PC-n is tiszteletét tette, de további alkotásaik, mint a Heavy Rain, Beyond: Two Souls valamint a legújabb, a Detroit: Become Humans, már csak a Sony gépén érhetőek el. Nem mondom, hogy csak ezért már érdemes beruházni egy PS4 konzolra, de ha rendelkezel már a Sony gépével (nem szponzorált tartalom...esküszöm) mindenképpen érdemes beszerezni, mert a legkomplexebb, legérettebb és legprofibb játék készült el a Quantic Dream boszorkánykonyhájában. Izgalmas sztori, zseniális rendezés, fantasztikus színészek, befolyásolható játékmenet és karaktersorsok, fülbemászó zene, szóval minden, ami korábban is jellemző volt a studióra. Viszont tényleg nagyon erősen rétegjáték, így ha valaki nem ismeri ezt a műfajt, az mindenképpen próbálja ki előtte a demot (van belőle ugyan is).
Gyermekkorom kedvenc képregény hőse. Sőt. Mai napig imádom. A rengeteg film mellett jó pár játék is készült belőle, amik között voltak remekül sikerült próbálkozások is. Ám az Insomniac Games valami olyat tett, amire senki nem számított. Teljes mértékben szabad kezdet kaptak, így egy teljesen új, eddig még soha nem ismert történetet és megközelítést élhettünk át nekik köszönhetően a tavalyi évben. A végeredmény pedig több mint fantasztikus lett. Nem csak megkaptuk minden idők egyik, ha nem a legjobb szuperhős játékát (nálam az Arkham szériát is lepipálta), de mellette a legjobb, legváltozatosabb, leglátványosabb, legszerethetőbb karaktereket felvonultató Pókember sztorit is, amiben ráadásul a legtökéletesebb maga a hős, és civil éne, Peter Parker. Yuri Lowenthal az összes eddigi hálószövőt maga mögé utasította, legyen szó a filmek vagy az animációs sorozatok Pókembereiről. Egyszerűen tökéletes munkát végzett. A játék pedig pörgős, izgalmas, fantasztikus a harcrendszere, ráadásul nagyon sok benne a teendő, így nem kell azon izgulni, hogy egy könnyed kis délutánon átlehet rajta rohanni. Nem is érdemes, mert rengeteg minden apróságot rejtettek el benne a készítők, amik kész aranybányát jelentenek a rajongóknak és nem rajongóknak egyaránt. Nagyon várom a folytatást, már csak azért is, mert piszok kíváncsi vagyok, hova tudják még fokozni ezt a receptet.
Imádom a western műfajt. Rengetegszer láttam Eastwood dollár trilógiáját, a Volt Egyszer egy Vad-Nyugatot, a Hét mesterlövészt (az eredetit, nem a remaket), és természetesen az Ördög Jobb és Bal Keze is megunhatatlan klasszikus számomra…a Nevem Senkiről már nem is beszélve. Játékok terén a Call of Juarez első része volt, amit ebben a műfajban kipróbáltam, és a mai napig az az egyik kedvenc FPS-em. De az igazi, eget rengető orgazmust a Rockstar Games hozta el nekem 2010-ben a Red Dead Redemption nevezetű csodával, ami egy hozzám hasonló western rajongónak maga a mennyország. Sokat kellett várni a folytatásra, de piszkosul megérte, mert a Red Dead Redemption 2 egy mocsok jó játék lett. Játékmenet és játékmechanika terén ugyan semmi forradalmi újítást nem hozott, de minden más terén egy etalon született. Egy olyan játék, amire követendő példaként kell tekintenie minden studiónak, aki a jövőben open world játékot akar letenni az asztalra. 100%-on izzó, bokánkig mocskos western hangulat és atmoszféra, elképesztő nagy bejárható terület, rengeteg tennivaló és apró, előre nem látható random esemény, remek színészi munka…egy olyan mestermű, amire csak a Rockstar képes. Sok kritika írta, pl. hogy sokat kell benne lovagolni, és emiatt unalmassá válik, de ezt embere válogatja. A harcrendszer azonban tényleg nem lett a legjobb (és akkor finoman fogalmaztam), így bár nagyon fényesen ragyog az a bizonyos csillag, de néha el-el veszíti a fényét emiatt. Viszont a műfaj, vagy akár csak a Rockstar srácok rajongóinak, kötelezően ajánlott, mert fantasztikus kalandnak néznek elébe.
Hiába azonban minden, az idei évet nálam egyértelműen Kratos, a háború istene életének legújabb fejezete vitte. Nem gondoltam volna, hogy új életet lehet lehelni az örült spártai félisten sztorijába, de a Santa Monica Studio, élén Cory Barlog jött, látott, és ARATOTT! Használtam már eme cikkben az EPIC és a MONUMENTÁLIS szavakat, de ezúttal nagybetűvel kellett leírnom őket, mert egész egyszerűen nem lehet máshogy. Az új helyszínből amennyire kilóg a jó öreg Kratos, pont annyira illeszkedik is bele, és ha valaki azt hitte, hogy itt majd békében pecázhat a kisfiával, miközben esti meséket olvas neki egy bögre kakaó mellett, az bizony súlyosan tévedett. A háború istene még sohasem volt ennyire ereje teljében, és éppen ezért sokkal emberközelibb is lett, mint valaha. Egy olyan oldaláról ismerhettük meg, amiről nem hittük, hogy benne van, de ez nem hátráltatja őt…sőt. Sokkal erősebbé, egységesebbé teszi a korábbi, őrjöngő énjéhez képest. Természetesen az őrjöngés és a látványos harcok se maradhatnak el, de a karakter majdhogynem teljes újra értelmezése adja az igazi erejét ennek az új epizódnak, ami méltán érdemli ki a klasszikus jelzőt, és nem csak a szérián belül, hanem az egész játékiparban. Ha a Red Dead Redemption 2 kapcsán említettem, hogy követendő példa kell legyen minden stúdió számára, akkor ezt kötelességem megemlíteni most is. Bárki, aki a jövőben játékfejlesztésbe vág, gondoljon sokat erre a címre, mert bizony nagyon sok mindent lehet tanulni belőle.
A toplista után, térjünk ki a különdíjakra, vagy az alkategóriákra, ha úgy tetszik. Természetesen ez is kizárólag az én véleményemet tükrözni, és nem a teljes Supernatural Movies csapatét.
Legjobb rendezés: Cory Barlog - God of War
Talán az egyik legnehezebb kategória volt ez a számomra, mivel rendezésileg az összes játék megérdemelné ezt a díjat a toplistámról, de végül azért vándorolt ez is Kratos történetéhez, mert a játék úgy van megalkotva, hogy „nincs” benne vágás. Ha jön egy átkötő videó, nem szakítja meg semmi a képet, se egy villanás, se egy loading felirat, a kamera szimplán kijön Kratos válla mögül és más perspektívából mutatja a párbeszédeket és az eseményeket. Ha pedig újra a játéké a főszerep, szépen visszahelyezkedik a vállára és mehetünk is tovább. Természetesen rengeteg vágás van benne, de ezeket nem lehet észrevenni, éppen ezért tényleg olyan érzetet kelt, mintha egy nagy jelenet lenne az egész, ahol az operatőr fáradhatatlanul követi végig az eseményeket.
Legjobb alakítás: Yuri Lowenthal - Spider-Man
Ez is egy olyan kategória, ahol nem tudtam volna azonnal, gondolkozás nélkül rávágni a győztest, de Yuri Lowenthal egész egyszerűen annyira tökéletes volt Peter Parkerként és Pókemberként egyaránt, hogy végül nem tudtam másnak adni. Nem csak remekül adta át a karakter jellemét és szellemiségét, de a történet által megkívánt kihívásoknak is megfelelt színészként, és nem csak vicceskedni illetve beszólogatni tudott, hanem ha a helyzet úgy kívánta meg, bizony a drámai vonásait is hátborzongatóan profin volt képes átadni. Egyszer még meg is könnyeztem a látottakat miatta, szóval úgy gondolom, jó helyre került ez a díj még úgy is, hogy a többiek is megérdemelték volna.
Legjobb zene: Philip Sheppard, John Paesano és Nima Fakhrara - Detroit: Become Humans
Ennél a díjnál pofon egyszerű szempont alapján választottam ki a gőztest…melyik volt az az album, amit a játék után a legtöbbször meghallgattam. Itt pedig a Quantic Dream gyereke lett a befutó. Bár a God of War is rendelkezik jó pár olyan dallammal, amitől a hideg kiráz, ha csak rá gondolok, de a Detroit esetében az, hogy a három főszereplőhöz, három különböző zeneszerző csinált egymástól teljesen eltérő stílusú zenét, nálam feltette az i-re azt a bizonyos pontot. Több mint száz zeneszámot jelent mindez, de egy nyolc órás műszak alatt, simán teljesíthető challenge a végig hallgatása.
Év meglepetése: A Way Out
Ez a kategória akár az "éppen lemaradt a top 5-ről" elnevezést is kaphatta volna, de aztán jobban átgondolva, a Way Out nálam bizony meglepetés volt. Amikor először hallottam róla az E3-on, nagyon felcsigázott, de szinte ugyan abban a pillanatban el is keserített, mivel kiderült, nem lesz benne egyszemélyes kampány, csak és kizárólag co-op módban lehet kijátszani egy haverunk társaságában. Be is vágtam a jó öreg durcit, és pár nappal a megjelenés előttig szinte nem is foglalkoztam vele. De aztán kijött két hangulatos trailer...a VR-os srácok elkezdtek játszani vele Twichen, és bár csak bele-bele pillantottam, de tetszett, amit láttam. Aztán eszembe jutott, hogy nekem elég sok kedvezményem van az egyik játékbolt által adott törzsvásárlói kártyámon, így jóval olcsóbban tudnám megvenni az eredeti áránál. Így is tettem, és nem is bántam meg, mert piszkosul tetszett a végeredmény. A durcim és a mérgem a készítők felé, hogy nem lehet egyedül kijátszani azonnal tovaszállt, és nagyon remélem, hogy a jövőben érkezik még pár hasonló cím. Ezúttal az első perctől kezdve figyelemmel fogom kísérni az adott project életét.
Év csalódása: Shadow of the Tomb Raider
Annak idején az Uncharted 4 kapcsán leírtam, hogy mennyire jót tett neki a nyitottabb, szabadabban bejárható világ és pályatervezés...nos, nem mondható el ugyan ez Lara előzmény trilógiájáról. A 2013-as első részben még jól eltalálták az egyensúlyt, pont annyira volt csak nyitott, mint a már említett negyedik Drake kaland. De már a Rise esetében is visszafelé sült el a tovább tágítás, ugyan is egy idő után unalmassá vált a játékmenet, amihez nagyban hozzájárult a gyenge történetvezetés is. A helyzet pedig a Shadow címet viselő epizódra se javult. Sőt. Semmit nem változtattak vagy javítottak a játékmeneten, ráadásul ahhoz képest, hogy ez volt a záró darabja Lara előzmény ténykedéseinek, a történet is rém gyenge volt. Az egész olyan érzetet keltett, mint egy hosszabbra eresztett DLC-vel játszanánk és nem egy záró epizóddal. Ráadásul továbbra sem volt képes szerethető karaktereket felvonultatni és bár a dramaturgia javult picit (kb. egy jelenet erejéig), de a már fentebb szidott történetmesélés ismételten pocsék lett. Kár érte, mert nagyon jól indult ez 2013-ban, de aztán nálam elcsúszott a maradék két részre. Amit az Uncharted széria kapcsán megtudott ugrani a Naughty Dog, az nem sikerült a Crystal Dynamics munkatársainak.
Év jelenete: God of War - A régi harcos társak
Talán ez volt nálam az egyetlen olyan kategória, aminél egy ezredmásodpercig nem gondolkoztam a győztes kilétén, mert már akkor tudtam, hogy ez lesz nálam az év jelenete, amikor átéltem az év első felében. Ez pedig nem más, mint amikor Kratos újra magához veszi a káosz pengéket. Nem viccelek, kiesett a kezemből a kontroller az ölembe, amikor ez zajlott a monitoromon és a végére a szám is kiszáradt, mivel képtelen voltam becsukni az ámulattól. Számomra nem csak a tavalyi év, hanem minden idők egyik legjobb jelenete, amit valaha átéltem, márpedig átéltem pár emlékezetes momentumot a gamer pályafutásom során.
Gondolkodtam még pár kategóriában, mint legjobb látvány, legjobb mellékszereplő, legjobb beszólás ésatöbbi, de mindig arra jutottam, hogy ezt nem szabad túlzásba vinni. Viszont a fenti kategóriákkal kapcsolatban mindenképpen szerettem volna győztest hirdetni. Összességében ennyi volt hát az én, személyes kis toplistám, amin szerintem nagy meglepetések nincsenek, maximum a sorrendet tekintve nem fog velem egyetérteni mindenki, de ezzel nincs is semmi baj. Zárásként pedig egy saját készítésű videó montázzsal szeretnék megemlékezni a 2018-as esztendőre, és egyben előre is tekinteni a jövőre, ami jó pár csemegét tartogat nekünk.
Ha tetszett, amit olvastál, kövess minket a Facebookon és a Twitteren!
