Paula Hawking sikerkönyvének filmadaptációja a Holtodiglan méltó párja lehetett volna, hiszen itt is minden megvan (csavaros történet, galibás szereplők), és a három, egymást csak látásból ismerő nő szemszögéből csepegtetett eseményeknek köszönhetően igazán érdekes látni a cselekményt. Az idei év meglepetés krimijének indult film mégis felemás érzéseket hagy a nézőkben.
A Dan Brown filmadaptációk elé bármikor szívesen leültem. A Da Vinci-kódot és az Angyalok és démonokat is moziban láttam, és aztán otthon is megnéztem őket, legalább egyszer. Na nem azért, mintha hibátlan, vagy megkerülhetetlen alapművek lennének, mert ez korántsem igaz rájuk. Kétségtelen tény viszont, hogy nagyon is igényes munkák voltak, és nyomokban emlékeztettek a 80-as, 90-es évek művészettöris krimijeire, mint mondjuk az Inkognitó (1997), ezen kívül pedig még egy dolgot remekül teljesítettek, ez pedig a szórakoztatás. Brown harmadik Langdon könyvét kihagyva, Ron Howard rendező egyből az Infernoba ugrott fejest, csakhogy ezúttal túl sekély volt a víz.
Bár Rob Zombie messze nem tartozik a legjobb rendezők közé, sőt még csak simán a jók közé sem, az 1000 halott házával mégis sikerült egy olyan hírnevet szereznie magának a horror rajongók körében, amivel évekig képes volt eléldegélni. A Halloween első részével ráadásul majdhogynem sikerült szintet is lépnie, ám az utána következő próbálkozásai mutatták meg igazán, hogy egy csapnivaló rendező, aki maximum stílusban és hangulatban tudja azt nyújtani, amit elvár egy horror fanatikus az adott filmtől. Idén pedig a 31 címet viselő filmjével végleg (?) leírta magát a közönség előtt...
Cthulhu fhtagn kántálják az okkultisták, avagy valami ősi, valami sötét erő felébredt és mindent megtesz azért, hogy mihamarabb kiszabaduljon börtönéből. Az emberi érzékszervek számára szinte értelmezhetetlen hívószava az arra hajlamosakat megbabonázza, az ellenszegülőket az álmok/víziók formájában egyre erősödő jelenléte megtébolyítja. De van, lehet egyáltalán valóságalapja az egész szörnyhistóriának, vagy csak véletlen egybeesés volna, hogy hasonló lények képei kísértik a fiatal Wilcoxot és a világ másik felén élőket?
Már harmadszorra nyerhetünk bepillantást mindannyiunk kedvenc angol szinglijének viharos magánéletébe és kaotikus munkanapjaiba. Vajon harmadik nekifutásra sikerül megtartania Mark Darcyt?
Egy tündibündi, nagy szemű figurákat felvonultató, az animáció minőségében is a Pixar produkcióira emlékeztető film 18-as karikával? Mindez talán meglepő lehet, de csak akkor, ha nem tudjuk, hogy kik állnak eme roppant kreatív agymenés mögött. Seth Rogen és Evan Goldberg, valamint az általában velük lógó illuminált kompániájuk, akik olyan filmekkel hökkentették meg, és/vagy nevettették eddig félholtra a közönséget, mint az Ananász Expressz, vagy Az interjú, ezúttal sem fogták vissza magukat. Sőt, ami azt illeti, kicsit túl is lőttek a célon.
A Laika Stúdió a Coraline, a ParaNorman és a Doboztrollok után ismét egy olyan örökérvényű mesét nyújt át a nézőknek, amely nem csak egy kevésbé ismert kultúrába enged betekintést, de olyan nehéz témát is körbejár, mint az elmúlás és a halottaink elengedése.
Az HBO új dobásának a premierje is megvolt. A készítők közt a feleségével együtt az a Jonathan Nolan szerepel, aki testvérének, Christophernek (őt gondolom, nem kell bemutatni) köszönhetően már belekóstolt a mozis világba is, de a tévés terep sem ismeretlen számára. Sőt számukra, hiszen felesége, Lisa is rendelkezik „kisképernyős” tapasztalattal. Ott van még a már elhunyt Michael Crichton is, akinek ugye az eredeti, 1973-as Feltámad a vadnyugatot (Westworld) köszönhetjük. Itt jegyezném meg, hogy az alapanyagul szolgáló filmet nem láttam, csak annyit tudok belőle, hogy a Yul Brynner által alakított android és egy western park látogatóinak a nem túl szerencsés találkozásáról szól és, hogy ez a figura ihlette a Terminátort is. Mivel a mélyebb részleteket nem ismerem, átkötni sem fogok tudni, így kiindulópontnak marad a sorozat ismertetése. Ami nem lesz egyszerű..
