A Victoria a 2015-ös év legegyedibb filmje. Tudom, elcsépelt ilyen jelzőkkel dobálózni, meg falsnak is tűnhet, ha végigveszem, hogy idén - a teljesség igénye nélkül - már láthatott a nagyérdemű közönség Turing-tesztet, posztapokaliptikus flúgos futamot, megtestesült érzelmeket, szexszörnyet, valamint amazóniai spirituális utat ábrázoló alkotásokat. És akkor még hol van az év vége! Mégsem vonnám vissza a Sebastian Schipper rendezésére vonatkozó kijelentésemet, mert stábjával olyan téren alkotott maradandót, amivel szökőévente sem találkozik az ember.
Filmje konkrétan egyetlen egy, közel 140 perces jelenetből áll. A merész alapötlet nem teljesen egyedi, hiszen már készültek ilyen alkotások (talán Az orosz bárka a legmaradandóbb közülük), illetve magát az érzetet is sikerült már elcsípnie a tavalyi évben a Birdmannek. Azonban visszatérve a koncepcióhoz: az “egy snittes” megoldásból adódik, hogy ez idő alatt nem volt vágás, s ezáltal hatalmas teher hárult mind az operatőrre, mind pedig a szereplőket alakító színészekre, mert lényegében véve rajtuk múlott a Victoria sikeressége.
Mielőtt részletesebben kitérnék a Berlinale-n az ezüst medvét teljesen megérdemelten elnyerő Sturla Brandth Grøvlen teljesítményére, megjegyezném, hogy engem már önmagában le lehet nyűgözni egy jól végigvezetett beállítással. Számomra ugyanis a filmek igazi értékei a fényképezésben rejlenek, hiszen alapvetően ez különíti el más művészeti ágaktól, így értelemszerűen csodálattal tölt el, ha a kameramozgással sikeresen visznek dinamikát a jelenetekbe, még jobban kiemelve a drámaiságot és a feszültséget. Grøvlen pedig pont ezt tette: a nézők a sztori alakításában majdhogynem aktívan részt vevő operatőr miatt nem csak külső szemlélőként csodálhatják a történetet, hanem szinte érezhetik a szereplők lélegzetét, saját bőrükön tapasztalhatják meg, milyen érzelmi hullámvasútra váltott jegyet Victoria.
A filmesek az esetlegesen megtörő lendületet szokták vágásokkal kiküszöbölni, ami ugye ebben az alkotásban nem igazán lehetséges, de ezt is sikerült megoldnia Grøvlennek. Noha néha kissé zavaró módon, de összességében kiválóan szakaszolja az eseményeket, néhol a fókusz, néhol a természetes (!) fények segítségével, aminek köszönhetően egy pillanat erejéig sem tűnik zavarónak a hosszú jelenet. Elképesztő stílusbravúr ez a szakember részéről, nagyon jó helyre került a fesztivál díja.
Más részről pedig ott vannak a színészek. Nyilvánvaló, hogy egy 134 perces film esetében lehetetlen lenne az összes sort sikeresen felmondani, hiba esetén meg ugye kezdhetnék az egészet elölről, ennek megfelelően a forgatókönyv mindössze 12 (!) oldalas volt. Röviden összefoglalva: pár hónapja Németországban dolgozó, spanyol ajkú lányról szól a film, aki éppen buliból tart haza, amikor is belefut egy pár berlini srácból álló társaságba. A kissé magányos Victoriának (Laia Costa) bejön újdonsült barátai életvitele, főleg ‘Sonne’ (Frederick Lau) személye, majd szépen lassan azon találja magát, hogy ő maga is a bűn ösvényére lépett...
Látatlanban egyébként vázlatszerűségnek tudom elképzelni a szkriptet, bár a lényegen nem változtat: az alkotás igencsak döntő hányada improvizációból áll. Ez vonatkozik a párbeszédekre, az események pontosabb alakítására, valamint a karakterek közötti kapcsolatok elmélyítésére. Nem kell színésznek születni, hogy lássa az ember, mennyire komoly feladatra vállalkoztak a szereplők. Azonban éppen emiatt a kihívás miatt lenyűgöző, mennyire élethűen ábrázolták a történetet, milyen kellemes dialógusokat alakítottak ki egymás között és a hosszú játékidő ellenére is csak egy “komolyabb” hibát véltem felfedezni. Mégpedig, [spoiler] mikor a címszereplőt alakító színésznő elfelejtette, merre kell vezetnie, majd másodjára, vagy harmadjára sikerült korrigálniuk, de igazából ez is passzolt a film realisztikusabb hangvételű rablásához [spoiler vége]. Az is megsüvegelendő teljesítmény, nem csak a színészek részéről, hogy már harmadik próbálkozásra sikerült felvenniük az egész filmet.
Merész vállalkozás volt tehát a Victoria, ám a remek stábjának köszönhetően sikeresen vette az akadályokat és egészen egyedülálló élménnyel gazdagítja nézőit. Olyan stílusbravúr, amire méltán lehet büszke az egyébként is remek német filmművészet, s mondanám, hogy komoly esélyese lehet a jövő évi Oscarnak, de magyar szemszögből nézve (Saul fia) szerencsés módon diszkvalifikálták, mivel az Akadémia megítélése szerint túl nagy arányban szerepel benne idegen nyelvű szöveg. Ez persze semmit sem von le a film érdemeiből. 8,5/10
