Bár sosem tartottam sokra, de mindig is kedveltem a Ray Harryhausen-filmeket. A stop motion trükkök egykori mesterének fantáziavilága könnyedén képes magába szippantani, a lényeinek megvan a maguk bája és a filmek hangulata olyannyira sajátságos, hogy nem nehéz túllépni az ezer sebből vérző történetein. Hogy miért pont az ő nevét hoztam fel? Mert Duncan Jones (Hold, Forráskód) várva-várt Warcraft-filmje a Harryhausen-féle fantasy-filmek modern képviselője, egy drámai mélységekkel nem vádolható bűnös élvezet.

Kevés értelmes horror/fantasy-film lát napvilágot a tengerentúlon, így aztán, amikor fel-felbukkan egy-egy önjelölt klasszikus, akkor mindig egy kicsit elkezd reménykedni az ember, hogy „Na, talán, majd most!”. Breck Eisner legújabb filmje, az Utolsó boszorkányvadász akár még jó is lehetett volna, de nem mert eléggé kockáztatni.

Egy horror, ami nem ijeszt meg és egy vámpírfilm, amiben nem tesznek említést a vámpírokra. Ez Guillermo del Toro első nagyjátékfilmje, a Cronos. Tudni illik, hogy a Hellboy filmek rendezője is elkezdte valahol a filmezést, ám tehetségét mi sem bizonyítja jobban, minthogy Ő már az első filmjével is képes volt a stílusát érzékeltetni a nézővel. A Cronos egy meglepően szomorú, és fantáziadús történet egy ártatlan kis családról.

Milyen nőként egy olyan férfiasnak tartott sportágban helytállni, mint a boksz? Milyen nehézségekkel kell szembesülnie a gyengébbik nem tagjainak, ha úgy döntenek, hogy mégis ezt akarják űzni? Ezekre a kérdésekre keresi a választ Nordin Eszter dokumentumfilmje, amit május 22-én késő délután tűz műsorára az HBO.

Mutáns, légy büszke, avagy fogadd el magad, hogy mások is elfogadhassanak. Ezzel a társadalmi üzenettel nyitott annak idején Az elsők, s innen a kirekesztés, kirekesztettség szimbólumaiként is azonosított mutánsok “előzmény-trilógiája” akár az intelligens blockbusterek iskolpéldája is lehetett volna. Azonban a széria eszmeisége egyre inkább háttérbe szorult, Az eljövendő múlt napjai már inkább a két idősíkon zajló csatározások, mintsem a valódi egyenjogúsági harc krónikája lett, majd pedig idén a “zuhanórepülés” tovább folytatódott, s az Apokalipszist már teljesen felszabadították a szerzőiség és a komplexitás rabigája alól, hogy generikus látványfilmként küldhessék a nagyvászonra.

Hideo Nakata azon szerencsés helyzetbe került a 2005-ös esztendőben, hogy másodjára is megrendezhette a Kör folytatását. Nakata ugyanis nem csak az eredeti japán, 1998-as Ringu című filmet dirigálta le korábban, hanem annak a folytatását is. Azonban Gore Verbinski lelépése után az amerikaiak úgy döntöttek, hogy Nakata lesz az, aki képes lesz folytatni az első rész sikerét… tévedtek!

Erre most miért volt szükség?

A japánok, mint a horror zsáner egyik legnagyobb rajongói, már többször is képesek voltak megbotránkoztatni a nézőket az alkotásaikkal. 1998-ban Hideo Nakata adaptálta Kôji Suzuki regényét a Ringu-t, ami akkora siker lett, hogy még az amerikaiak is felfigyeltek rá, így 2002-ben Gore Verbinski, a Karib-tenger kalózai filmek rendezője kapta meg azt a lehetőséget, hogy remake-elje és ezzel együtt megalkothassa a 2000-es évek egyik legjobb horrorját, a Kör-t!