2008-ban, Paul W.S. Anderson megrendezte az 1975-ös Death Race 2000 néven futó film remake verzióját. A régiben olyan sztárok játszottak, mint Stallone, és David Carradine. A film meglehetősen gyengére sikeredett, és csak a B filmek legalját súrolja minőség terén. Ennek tudatában, Andersonnak nem volt megerőltető feladat felülmúlni az elődöt, és mint már tudjuk, egy pörgős és élvezhető filmet hozott össze, amit egyszer mindenképp megéri megnézni.

Viszont, most nem az első részről, és nem is a 2. epizódról fogok írni, hanem az eddigi legújabbról, a Halálfutam – A pokol tüze című 3. részről. Arról a 3. részről, ami a történet szempontjából a 2. résznek felel meg. Igen, ezek után feltehetjük a kérdés, hogy akkor most mégis mi van? Egyszerű a helyzet, legalábbis most már…

A történet szerint:
- a 2010-es 2. rész az első!
- a 2012-es 3. rész a második!
- és a 2008-as 1. rész a harmadik!

Ezzel alapjáraton nem is lenne gond, hiszen könnyen átlátható a story, és könnyen összerakhatjuk Frankenstein történetét. Ami viszont már hiba volt, hogy a minőség óriási romlásba kezdett részről-részre. Míg az első egy remekbeszabott akciófilm lett, addig a folytatások egyre kisebb minőséget képviseltek, és az eddigi utolsó rész, szinte már kínosan erőltetett produkció képét mutatta.

Pedig a story viszonylag jó volt, és a színészek is (Danny Trejo, Ving Rhames, Luke Goss, Fred Koehler, és Tanit Phoenix) hozták azt, amit az eddigi részekben, így rájuk panasz nem volt. Ami viszont már probléma volt, és a film élvezhetőségét is rontotta, hogy nem tudtak kitalálni frappáns szövegeket. Elképesztően erőltetett egysorosokat hallhattunk a karakterek szájából, ráadásul a káromkodások se találták meg a helyüket. Összecsapott alkotás képét kelti a film, pedig, mint már említettem a storyval nem volt gond. Megvolt a kapcsolat a részek között, és egy egységes történetet kaptunk a 3 rész által. Az viszont most már biztos, hogy Roel Reiné nem ezekkel a rendezésekkel fogja megváltani a világot, és megszerettetni magát a néző közönséggel.

Talán, ha az egész trilógiát Anderson rendezte volna, akkor mára már egy erős akciómozival lennénk gazdagabbak. Mivel nem így történt, ezért csak az első rész, Jason Stathammel érdemel dicséretet. Ez a rész csak 4/10-et kap.

Álmodozz, mintha örökké élnél; élj, mintha ma meghalnál.
(James Dean)

Egy fiatalon elhunyt színész, aki az idők során legendává vált, és minden idők egyik legtehetségesebb színésze volt. Igen! James Deanről beszélünk, aki ezen a napon született, pontosan 82 évvel ezelőtt, 1931. február 8.-án, az Indiana állambeli Marionban.

Egy családi farmon született, Winton és Mindred Wilson fiaként. A család 6 évvel később Santa Monicába költözött, ahol a fiatal James elkezdte a tanulmányait. Egészen 1940-ig, az anyja haláláig járt az ottani iskolában, ám a tragédia után az özveggyé vált apja nem tudta eltartani a fiát, és ezért visszavitte Indianába a rokonokhoz. A sulit ott folytatta, és ekkor lett tagja az iskolai kosárlabda csapatnak, és ekkora kezdett el először érdeklődni a színészet iránt is. Ugyanakkor a művészetek sem kerülték el a figyelmét, ugyanis kipróbálta a festészetet és a szobrászatot is. Műveinek a célja az önkifejezés volt, mely által közelebb szeretett volna kerülni önmagához. Az alkotásainak a témája elsősorban a magány volt, mely később a filmes karrierjében is meghatározó szerepet töltött be.

Az iskola végezte után Kaliforniba ment, ahol ismét együtt élt az apjával. Előbb a Santa Monica-i Kollégiumba ment, majd nem sokkal később átiratkozott Los Angelesbe, a University of Californiába, ahol megkezdte a színművészeti pályáját. Karrierje reklámfilmekkel kezdődött, ahol statisztaként vállalt munkát. Ezek után mentora, és jó barátja, James Whitmore tanácsára New Yorkba költözött, ahol TV showkban és színdarabokban lépett fel, valamint buszsofőri munkát is végzett. Több sikertelen kísérlet után a híres Actors Studio növendéke lett, és kisebb filmes szerepeket kapott, de az igazi áttörés az 1955-ös évben jött el számára, amikor megkapta Cal Trask szerepét az Édentől keletre című filmben, amit az akkori kor egyik legnagyobb rendezője, Elia Kazan rendezett.

A film sikeressége után elég pénze lett ahhoz, hogy a másik szenvedélyének, az autóversenyzésnek is hódolhasson. Vett is egy Porsche 550 Spyder versenykocsit, ami csúcskategóriának számított akkoriban. Egy kis szünet után, de még ugyanabban az évben csatlakozott Nicholas Ray csapatához, akikkel együtt megalkották a Haragban a világgal című filmet. Mind két filmjében egy lázadó és magányos fiatalt alakított, aki elfordul a felnőtt nemzedéktől, és önmagába roskad. Az elveszett nemzedék életérzést olyannyira tökéletesen formálta meg, hogy ezzel letette az alapköveit a James Dean kutusznak. Egy új stílust teremtett, amiben a mára már védjegyévé vált piros dzseki is főszerepet játszott. Egyre többen jártak farmerban, fehér pólóban, bőrdzsekiben. A világ fiataljai mind James Dean lába előtt hevert. A 2 sikeres film után nem sokat tudott pihenni, mivel szerepet kapott az Óriás című filmben, ahol olyan színésznő mellett dolgozhatott, mint a 2x-es Oscar díjas Elizabeth Taylor. A filmet 1956-ban mutatták be, amit sajnos Dean már nem élhetett meg.

A bő 1 éves villámkarrierje alatt 3 filmben szerepelt, és ezekért 2 Oscar jelölést is magáénak tudhatott. Mi ez, ha nem zsenialitás? A színész, amikor nem forgatott, akkor autóversenyekre járt, és így tett az egyik forgatási szünet alatt is, amikor beült a Porsche 550 Spyderjébe, és elindult a verseny helyszínére. Szerencsétlenségére elvétette az egyik kereszteződést és belerohant egy másik autóba. James Dean élete így ért véget, de a szelleme a mai napig él, és soha senki nem fogja elfeledni. Valószínűleg a világ, az egyik legígéretesebb színészi tehetségét vesztette el azon a bizonyos szeptember 30.-i napon…

Fairmontban helyezték végső nyugalomra, és a sírja a mai napig zarándokhely a rajongók szemében. Életéről megannyi dokumentumfilm és könyv készült, illetve 2001-ben egy életrajzi filmet is kapott, amiben James Franco formálta meg a legendát. Nyugodjék Békében!

Végül egy kis videó összeállítás Deanről:

A Jégkorszak és a Rio alkotóinak legújabb filmje.

A következő remek kritikát az Egy veszedelmes viszony című filmről, messideco, küldte a blognak. Köszi! :)

A 2000-es években a filmipar erőteljesen rámozdult az uralkodócsaládok szövevényes szerelmi életére, ugyanakkor a kosztümös filmek, regényadaptációk mindig egy arányaiban könnyen rendezhető filmet jelentettek, az anyagi bukás lehetősége gyakorlatilag nem áll fel ilyen esetekben.
Miben más ez a dán-svéd-német-cseh koprodukció? Abban, hogy hordozza a skandináv –és egyben az európai- filmek minden erőteljes jellemvonását, ötvözve a 18. század politikai ideológiákkal, beletéve a legnagyobb profizmust.

A rendező, Nicolaj Arcel, eddig ismeretlen volt számomra, de ő is közreműködött az eredeti Tetovált lány forgatókönyvében. A történet egyszerűsítve a következő: Angliából érkezik felesége VII. Keresztély (Christian) dán királynak, de a fiatal nő nem képes alkalmazkodni a dán szokásokhoz. Az egyértelműen őrült király nem törődik feleségével, bordélyházakban és színházakban talál örömet. Az udvar egy kisvárosi német orvost, Struenseet rendeli a király mellé egyfajta testi-lelki orvosként. Nem várat magára az orvos és a magányos királynő egymásra találása, elindítva ezzel a 18. századi Dánia egyik legjelentősebb politikai és társadalmi változásokat hozó időszaka.

A királynőt alakító színésznő, Alicia Vikander, tökéletes alakítást tett az asztalra, egyszerre volt gyöngéd és elragadó, törékeny és elegáns. Úgy látszik, hogy ez az év jelentette számára az áttörést, hiszen szerepet kapott többek az Anna Karenina című filmben is, míg az idei évben három filmben is láthatjuk. A megjelenésig Natalie Portmanre hasonlító hölgy még nagyon fiatal, alig töltötte be a 24. évét.
A másik erős szereplő az orvost alakító Mads Mikkelsen, aki már most elismerést szerzett hazájában, és egyre ismertebbé válik nemzetközileg is. A legerősebb alakítás mégis a királyt alakító Mikkel Boe Folsgaardé, akit a Berlinale filmfesztiválon a legjobb férfi szereplőnek járó díjjal jutalmaztak alakításáért. Remek volt a sminkje, nagyon jól gesztikulált, a hangskálája renkívül színes volt, teljes egészében megteremtette a bohém őrült király alakját.

A filmet átszövi a felvilágosodás eszméi, többször említést tesznek a nagy francia gondolkodók, elsősorban Voltaire és Rousseau tanaira, előbbivel levelezésben áll a doktor által a dán király. Úgy látszik, hogy a liberális doktor változásokat képes hozni az amúgy mereven tradíciókhoz ragaszkodó államban. Kinőve az orvos szerepét egyfajta személyi tanácsadó, majd a királyi tanács tagja lesz. Ezt természetesen nem nézi jól az anyakirálynő vezette nemesi réteg, és miután kitudódik a titkos szerelmi kapcsolat az orvos és a királyné között, lecsapnak a felkínált lehetőségre, és próbálják visszaállítani a régi rendet.

Jobban rá lehetett volna talán menni arra, hogy a karaktereket emberközelibbé tegyék, de talán ez is tudatosan, a történelmi hűség miatt nem következett be. Igényes, minőségi alkotás, de ezen már nem lepődünk meg. 7,5/10

Ha az európai filmipart nézzük, akkor arányában nézve jóval több minőségi filmre bukkanunk, mint a világ bármely pontján. Nem futószalagon gyártják a műveket, mint Hollywoodban. (persze, ugyanúgy találhatunk gyenge és minősíthetetlen filmeket is…), Európában a minőség a fontos, és ez a Celda 211 esetében sincs másként. 2009-ben a spanyol rendező, Daniel Monzón egy börtönös filmmel ajándékozta meg a nézőket, amit, ha témán belül értékelünk, akkor egy nagyon erős alkotást vélünk felfedezni benne, és ezt az állítást bizonyítja a Goya díjátadón lévő sikeressége is.

Juan Oliver börtönőrként képzeli el a jövőjét, azonban még van egy napja, mielőtt munkába állna. Úgy gondolja, hogy ezt az utolsó 24 órát a börtön megismerésével tölti, hogy naprakész legyen a munkájával kapcsolatban. Szerencsétlenségére nem úgy történnek a dolgok, ahogy ő elképzeli. Először megsérül, majd eszméletét veszti, végül pedig lázadás tör ki a börtönben. Az újonc azonban, miután magához tér, megpróbálja gyorsan felmérni a helyzetét, hiszen az élete foroghat kockán. Arra az elhatározásra jut, hogy ha rabnak adja ki magát, akkor van esélye a megmenekülésre…

Monzón a film elkészítéséhez, Francisco Pérez Gandul regényét használta fel, ami a történet szempontjából nem a megszokott utat követi, miszerint a kijutás a cél, hanem egy teljesen más szemszögből mutatja be a zamorai börtönt. Ez az egyik ok, hogy a film nem áll be a tucat alkotások sorába, hanem egyedivé válik. A direktor munkája szinte minden szempontból dicséretes, hiszen jól teremtette meg a filmhez a hangulatot, illetve a feszültséget is folyamatosan tudta emelni, valamint a színészekhez is jól nyúlt.

Olyannyira jól választották ki a színészeket a filmhez, hogy az első nagy játékfilmjében szereplő Alberto Ammann a saját kezdő pályafutását meghazudtoló módon mozgott a filmvásznon, és keltette életre Juan Olivert. Mellette, aki még szót érdemel az Luis Tosar, aki Malamadre, kegyetlen és brutális karakterét keltette életre. Olyan profi alakítást nyújtott, hogy néha már el is hitte a néző, hogy egy valódi börtöntöltelékkel van dolga. Kettejük kapcsolata (Juan, Malamadre) egy nagyon erős pont a film szempontjából.

A történetet 2 részre oszthatjuk fel, amit egy óriási csavar választ ketté, viszont ebbe nem akarok belemenni, mert spoiler veszély lehetséges. Ugyanakkor annyit mégis megemlítenék, hogy a fordulat után érezhető az igazi drámaiság, és az a plusz, ami felemeli a filmet.

…és mint már említettem a Goya díjátadón remekelt a film. A 16 jelölésből 8-at zsebre is vágott, ami azért nem rossz teljesítmény. A Celda 211 egy igazi felüdülés a börtönös filmek terén, és ezért is ajánlott a megtekintésre. 8/10

Wesley Snipes legújabb filmje.