A 2012-es bemutató óta meglepően sok ismerősömtől hallom a mai napig, hogy ismeretlen maradt számára ez az értéktelennek hitt, folyóba visszadobott csiszolatlan gyémánt. Igen restellném, ha pont az egyik örök, személyes kedvencem, nevem 50%-ának tulajdonrészét birtokló karakterről és történetéről nem ejtenék meg egy értekezést. Csak halkan jegyzem meg, hogy a megíráshoz szükséges felfrissítés érdekében, a megtekintéseinek száma ezzel 14-re nőtt. Bravúros teljesítményre vall, hogy sokadik alkalommal, már a szereplőkkel együtt mormolt dialógusokkal is le tud kötni a film minden képkockája. Valószínűleg meg nem született kisfiam is szemrebbenés nélkül lenne Dredd-re anyakönyveztetve, predesztinált bírói karrierrel. Kár, hogy erre itthon nem mindenki vevő. Öveket be, judgement time…

A régi intelem, hogy ne ítéljük meg a könyvet a borítójáról, úgy tűnik a sorozatplakátok esetében is áll. A klikk lentebb látható poszteréről ugyanis könnyűszerrel azt gondolnánk, hogy egy csajos, ármánykodós sorozatról van szó. Ha pedig ránézünk a címére, az első gondolat az lehet, hogy létezik egy elit, már-már megközelíthetetlen társaság, melybe a főhős be szeretne jutni. A prekoncepciók azonban csak részben bizonyulnak igaznak.

Történelemhamisítás, propaganda, a tények elferdítése, álhírek terjesztése, nem létező ellenségképek repetitív sulykolása. Nem, ez nem a reggeli újság, hanem Philip K. Dick sci-fi regénye közel hatvan évvel ezelőttről. Hegyezzétek füleiteket, élezzétek szemeiteket, mert itt A végső igazság!

Az olasz horrorfilm egyik meghatározó alakja, Dario Argento, aki addig csavaros történetvezetésű, erőszakos, mediterrán hangulatot árasztó krimi-thrillereket, úgynevezett giallókat rendezett, 1977-es Suspiria című filmjével lépett először a természetfeletti horror talajára. A boszorkányok által vezetett balettiskolát középpontba állító műve a tematikus „három anya trilógia” első darabja volt, melyhez a fő ihletforrást Thomas De Quincey angol író Suspiria de Profundis című ópiummámorban született könyve jelentette. Quincey különös művében említést tesz a fájdalom három asszonyáról, akik a világban jelen lévő rossz dolgokat hivatottak jelképezni. Mater Lacrymarum a könnyek, Mater Suspiriorum a sóhajok, míg Mater Tenebrarum a sötétség anyja. A rendezőre ezen felül nagy hatást gyakoroltak akkori élettársa és kollégája, Daria Nicolodi nagyanyjának boszorkányokról szóló történetei is. Mindezekből első ízben egy hagymázas, technicolor lázálom született a Suspiria képében, mely aztán kritikailag és anyagilag is sikeres lett, mára pedig kultuszfilmként tartják számon, melyet hatalmas rajongás övez. Az ilyen filmek feldolgozásával pedig óriásit lehet hasalni, így elmondható, hogy Luca Guadagnino meglehetősen nehéz akadályt gördített maga elé.

Véget ért az Aranyélet utolsó évada, a felhasználók pedig hazánkban egyedülálló módon juthattak hozzá az utolsó nyolc epizódhoz. Duplakritikánkban először spoilermentesen írunk a záróévadról, visszatekintve az előző két etapra; Mikesi Tomi pedig a konklúzióra koncentrál és arra, hogy a záró képsorokban látottak hogyan értelmezhetők a karakterek eddigi utazását tekintve. Ez utóbbi írás így természetesen spoileres.

Az álomból felpofozás esete

Nem fogok felsorolásba bocsátkozni, de pontosan tudja mindenki, hogy mire gondolok. A Queent csak az nem ismeri, aki nem akarja, sőt. Talán még ő is, csak azt hiszi a tagadás menő dolog. A Queen olyat adott az emberiségnek, amit csak nagyon kevés együttes volt képes. Persze lehet valakinek ez a kijelentés erős túlzás és naphosszat tudná sorolni az együtteseket (amivel semmi baj nem lenne), de én még is megmerem kockáztatni, hogy márpedig ez így van. Éppen ezért ideje volt már egy filmet csinálni róluk, mert bármennyire is ismeri őket mindenki, azért bőven vannak olyan dolgok is, amivel nem vagyunk 100%-ig tisztában. Ezt hivatott elmesélni a Bohém Rapszódia, amit már eleve úgy is promótáltak, hogy csak egy dolog van, ami rendkívülibb a Queen zenéjénél, mégpedig Freddie Mercury története.

1978 tavaszán, Dél-Kaliforniában egy független filmes stáb olcsó horrort forgatott egy álarcos sorozatgyilkosról, aki előszeretettel hány pengeélre fiatal lányokat. A film rendezője az akkor harminc éves John Carpenter, akinek addig két filmjét mutatták be a mozik, egy eszement sci-fi vígjátékot, a Sötét csillagot, valamint A 13. rendőrőrs ostroma című, urbánus környezetbe helyezett western átiratot. Bár az már ekkor is nyilvánvaló volt, hogy Carpenternek nagy tehetsége van a filmezéshez, az új produkció, mely kezdetben The Babysitter Murders (Bébiszitter gyilkosságok) címen futott, a körülményeket ismerve, nem sok jóval kecsegtethetett.
A produkció végül Halloween címmel látott napvilágot, és rövidesen minden idők egyik legjövedelmezőbb kis költségvetésű filmjévé vált. A műfaj rajongóit egy új ikonnal ajándékozta meg Michael Myers személyében, beindította a 80-as évek slasher dömpingjét, majd az anyagi sikeren felbuzdulva rengeteg folytatás is készült hozzá, melyek többnyire csak arra voltak jók, hogy mindig kicsivel rosszabb fényben tüntessék fel a szériát. Az alábbiakban ezekről a filmekről olvashattok, kezdve természetesen a műfajteremtő klasszikussal, a 20. évfordulón és Rob Zombie újraértelmezésén át, egészen az idei filmig

A horrorfilmeknél jellemző húzás, hogy a rosszkor rossz helyre keveredő hőseink a hétköznapi valóságból hirtelen valamilyen elképzelhetetlen borzalomba csöppennek. Korábbi világképüket kell, hogy megkérdőjelezzék, s a túlélés legapróbb reményébe kapaszkodva igyekeznek valahogy szembeszállni az őket fenyegető gonosszal. David Lynch legelső filmje, az úgynevezett Midnight Cinema egykori nagy durranása, a Radírfej, azonban más. Már a nyitóképsorok hömpölygő sárgolyója, s Jack Nance burleszket idéző játéka jelzi, hogy ezúttal a világ maga sem éppen leányálom és ami vár a nézőre, az minden, csak nem hétköznapi.