John Carpenter horror-klasszikusa, a slasher filmek fő hivatkozási pontja kereken negyven éve tárta a nézők elé a rémület éjszakáját, amikor is az álarcos rém, a „mumus” visszatért szülővárosába, hogy folytassa azt, amit kiskorában elkezdett, a szenvtelen gyilkolászást. Pontosan ennyi ideje vártunk arra, hogy a minimalista stílusban fogant, leginkább a feszültségkeltésre építő, és a műfaj szabályait deklaráló mű egy valamirevaló folytatást kapjon, ha már egyszer mindenáron folytatni kellett. A franchise-ba beleerőltetett megannyi idővonal, katasztrofális produceri döntés és banális hülyeség után két olyan ember hozakodott elő a sorozat felélesztésének ötletével, akiktől talán a legkevésbé vártuk volna. David Gordon Green és Danny McBride nevéhez olyan harsány vígjátékok fűződnek, mint az Ananász expressz, vagy a Király!, így érthető, ha esetleg a hardcore rajongók kétkedve fogadták a projektet. De őszintén szólva, sok vesztenivalójuk már úgysem volt.

A természetnek megvannak a saját törvényei, és amennyiben az ember ezeket nem hajlandó figyelembe venni, az élővilágot pedig oktalan módon kívánja a saját szolgálatába állítani, annak beláthatatlan következményei lesznek.

Végre elszabadult a mozikban a Marvel univerzum egyik legellentmondásosabb figurája, a különös antihős, az űrből érkezett szimbióta, pontosabban ő és választottja, a lecsúszott újságíró Eddie Brock. A Ruben Fleischer rendezésében tető alá hozott produkciót nagy várakozás előzte meg, hogy aztán már a bemutató előtt darabjaira cincálja az internet népe. Kezdődtek a "gondok" azzal, hogy kiderült, a filmben semmilyen formában nem fog szerepet kapni Pókember, aki ugyebár a füzetek lapjain szerves részét képezi a karakter eredettörténetének, majd pedig egyeseknél az verte ki a  biztosítékot, hogy az alkotók a vártnál alacsonyabb korhatár-besorolást céloztak meg. Na de végül is milyen lett a Venom film, jó, rossz, totál középszer? Vajon elő fogjuk venni majd évek múlva, vagy teljesen eltűnik  a képregényfilmek egyre duzzadó tengerében? Szerkesztőségünk négy tagja megnézte magának ennek a furcsa fekete entitásnak az első önálló mozis kalandját, lássuk hát, mi az ítélet...

A hogyan mikéntje

Mindenki tudja, ki az a Neil Armstrong. Mindenki tudja, mit vitt véghez. Mindenki tudja, mi volt az a bizonyos mondat, ami először elhagyta a száját, amikor megtörtént a történelmi pillanat. Így volt ez mindig is, és így lesz ez, amíg világ a világ. Ezt a történetet sokféleképpen el lehet mesélni, de a végkifejlet mindig ugyan az lenne. A kérdés tehát az, hogy milyen is az a recept, ami méltó lehet ahhoz, hogy egy ilyen fontos embert, egy ilyen fontos eseményt úgy tárjon a néző elé, hogy az ne váljon unalmassá, és ne akarjuk egy idő után az óránkat nézegetni, miközben felsóhajtunk, hogy „jóóóó okééé, ezt mind tudom, haladjunk már tovább.” A First Man első sorban nem amiatt rendelkezik nagy potenciállal, mert végre nagyvásznon láthatjuk, hogy mi is történt…hanem amiatt, hogy a hogyan, miként lesz elmesélve.

A házasulandó párt (Nászfrász), a családtagjaikat (Rachel esküvője) vagy valamilyen bonyodalmat (Csajok háborúja; A nagy nap) középpontba állító filmek a romkom műfajának speciális képviselői, hiszen itt már a (szerelmes) pár egymásra találása megtörtént, csupán a happy end kerül még egy picit veszélybe. Victor Levin első rendezése is passzol a lagzis témába, azonban csavart egyet az oltárhoz vezető útra rálépett szerelmesek házasságáig bekövetkező eseményeket bemutató filmek stílusjegyein. És ez nagyon jót tett a zsánernek.

A képregények irodalmon belüli megítélése a 80'-as évek végére, a 90'-es évek elejére a korábbihoz képest rengeteget változott. Az olyan címek, mint a Pulitzer díjat bezsebelő Maus, a V, mint vérbosszú, a Watchmen vagy éppenséggel a Neil Gaiman által újraálmodott Sandman széria még a műnem legerőteljesebb bírálóiban is elültethette azon gondolat magját, hogy a képi történetmesélés nem csak a gyermekeknek szánt kalandokban merülnek ki, hanem igazi, világteremtő művekként is értelmezhetők, amelyben a komolyabb témák tárgyalására is akad lehetőség. E tekintetben Mike Mignola (kezdetben még inkább illusztrálói) tevékenysége, illetőleg az általa megalkotott Hellboy-univerzum is ide sorolandó, mint a horror műfajának magával ragadóan kreatív leképezése. Vörös pokolfajzata ugyan első sorban a pofonok osztogatásában jeleskedik, de már kezdeti történetein is érződik Lovecraft, Poe vagy éppen Mary Shelley munkásságának hatása, míg a későbbiekben eme díszes társasághoz csatlakozott a folklór rémmesék világa is.

Pár éve az Agave kiadó az Érkezés premierjén felbuzdulva megjelentette Ted Chiang novelláskötetét Életed története és más novellák címmel. A kötet a kínai származású amerikai szerző egészen kiváló, legfőképpen sci-fi műfajú írásainak gyűjteménye. Idén tavasszal pedig egy újabb ázsiai gyökerekkel rendelkező amerikai író novellái debütáltak általuk a magyar piacon, méghozzá semmivel sem rosszabb minőségben. Stílusukban már érezhető a különbség, lévén Ken Liu még Kínában töltötte élete első néhány évét, s csak azt követően került át az Új Világba, ezáltal történetei nem annyira univerzálisak, mintsem betekintések a személyes élményeinek világába. Időben és térben is szárnyaló fantáziája leginkább az asszimilációs dilemmának a gyökerét ragadja meg, méghozzá olyan letisztult és szép formában, amilyen lírainak látatlanban tartjuk a kínai kultúrát.

Az HBO-n és az HBO Go-n látható dokumentumfilm bemutatja, hogy mi kell ahhoz, hogy valaki lefussa a 246 kilométeres Spartathlont 36 óra alatt. Neked vajon sikerülne? Készülj fel, mert nem lesz egy sétagalopp.