Az olasz horrorfilm egyik meghatározó alakja, Dario Argento, aki addig csavaros történetvezetésű, erőszakos, mediterrán hangulatot árasztó krimi-thrillereket, úgynevezett giallókat rendezett, 1977-es Suspiria című filmjével lépett először a természetfeletti horror talajára. A boszorkányok által vezetett balettiskolát középpontba állító műve a tematikus „három anya trilógia” első darabja volt, melyhez a fő ihletforrást Thomas De Quincey angol író Suspiria de Profundis című ópiummámorban született könyve jelentette. Quincey különös művében említést tesz a fájdalom három asszonyáról, akik a világban jelen lévő rossz dolgokat hivatottak jelképezni. Mater Lacrymarum a könnyek, Mater Suspiriorum a sóhajok, míg Mater Tenebrarum a sötétség anyja. A rendezőre ezen felül nagy hatást gyakoroltak akkori élettársa és kollégája, Daria Nicolodi nagyanyjának boszorkányokról szóló történetei is. Mindezekből első ízben egy hagymázas, technicolor lázálom született a Suspiria képében, mely aztán kritikailag és anyagilag is sikeres lett, mára pedig kultuszfilmként tartják számon, melyet hatalmas rajongás övez. Az ilyen filmek feldolgozásával pedig óriásit lehet hasalni, így elmondható, hogy Luca Guadagnino meglehetősen nehéz akadályt gördített maga elé.

Véget ért az Aranyélet utolsó évada, a felhasználók pedig hazánkban egyedülálló módon juthattak hozzá az utolsó nyolc epizódhoz. Duplakritikánkban először spoilermentesen írunk a záróévadról, visszatekintve az előző két etapra; Mikesi Tomi pedig a konklúzióra koncentrál és arra, hogy a záró képsorokban látottak hogyan értelmezhetők a karakterek eddigi utazását tekintve. Ez utóbbi írás így természetesen spoileres.

Az álomból felpofozás esete

Nem fogok felsorolásba bocsátkozni, de pontosan tudja mindenki, hogy mire gondolok. A Queent csak az nem ismeri, aki nem akarja, sőt. Talán még ő is, csak azt hiszi a tagadás menő dolog. A Queen olyat adott az emberiségnek, amit csak nagyon kevés együttes volt képes. Persze lehet valakinek ez a kijelentés erős túlzás és naphosszat tudná sorolni az együtteseket (amivel semmi baj nem lenne), de én még is megmerem kockáztatni, hogy márpedig ez így van. Éppen ezért ideje volt már egy filmet csinálni róluk, mert bármennyire is ismeri őket mindenki, azért bőven vannak olyan dolgok is, amivel nem vagyunk 100%-ig tisztában. Ezt hivatott elmesélni a Bohém Rapszódia, amit már eleve úgy is promótáltak, hogy csak egy dolog van, ami rendkívülibb a Queen zenéjénél, mégpedig Freddie Mercury története.

1978 tavaszán, Dél-Kaliforniában egy független filmes stáb olcsó horrort forgatott egy álarcos sorozatgyilkosról, aki előszeretettel hány pengeélre fiatal lányokat. A film rendezője az akkor harminc éves John Carpenter, akinek addig két filmjét mutatták be a mozik, egy eszement sci-fi vígjátékot, a Sötét csillagot, valamint A 13. rendőrőrs ostroma című, urbánus környezetbe helyezett western átiratot. Bár az már ekkor is nyilvánvaló volt, hogy Carpenternek nagy tehetsége van a filmezéshez, az új produkció, mely kezdetben The Babysitter Murders (Bébiszitter gyilkosságok) címen futott, a körülményeket ismerve, nem sok jóval kecsegtethetett.
A produkció végül Halloween címmel látott napvilágot, és rövidesen minden idők egyik legjövedelmezőbb kis költségvetésű filmjévé vált. A műfaj rajongóit egy új ikonnal ajándékozta meg Michael Myers személyében, beindította a 80-as évek slasher dömpingjét, majd az anyagi sikeren felbuzdulva rengeteg folytatás is készült hozzá, melyek többnyire csak arra voltak jók, hogy mindig kicsivel rosszabb fényben tüntessék fel a szériát. Az alábbiakban ezekről a filmekről olvashattok, kezdve természetesen a műfajteremtő klasszikussal, a 20. évfordulón és Rob Zombie újraértelmezésén át, egészen az idei filmig

A horrorfilmeknél jellemző húzás, hogy a rosszkor rossz helyre keveredő hőseink a hétköznapi valóságból hirtelen valamilyen elképzelhetetlen borzalomba csöppennek. Korábbi világképüket kell, hogy megkérdőjelezzék, s a túlélés legapróbb reményébe kapaszkodva igyekeznek valahogy szembeszállni az őket fenyegető gonosszal. David Lynch legelső filmje, az úgynevezett Midnight Cinema egykori nagy durranása, a Radírfej, azonban más. Már a nyitóképsorok hömpölygő sárgolyója, s Jack Nance burleszket idéző játéka jelzi, hogy ezúttal a világ maga sem éppen leányálom és ami vár a nézőre, az minden, csak nem hétköznapi.

A 2001-es Clive Barker’s Undying óta nem volt igazán átütő horror játékélményem, az azóta eltelt időben pedig egyszerűen elkerültek az olyan masszív hangulattal és stílussal rendelkező darabok, amelyek át tudták volna törni az ingerküszöböm. Idővel le is mondtam minden komolyabb kalandozásról a zsáner keretei közt, egészen addig, míg több mint másfél évtizeddel később a Baker család meg nem hívott magukhoz egy puccos vacsorára a Louisiana-i birtokukra. A Resident Evil VII: Biohazard képes volt visszaadni valami olyasmit, amiről azt hittem, rég elveszett, így miután lefutott a stáblista, úgy éreztem az általa hagyott vákuumot ki kéne tölteni valamivel. És akkor szóla a PlayStation Store: te akarod élvezni a horrornak izgalmát, és én megadá neked. És megadta vala. És akkor megjelenék az aktuális akciók, és én kiválasztá a The Evil Within. És akkor én boldog vala. És aztán én végigvivé annak történetét, a PlayStation Store ismét szóla: te megint akarod élvezni a horrornak izgalmát, és én megadá neked. És megint megadta vala. És akkor kiválasztá a The Evil Within 2. És én piszkosul boldog vala.

Sötétbe burkolózó út menti fák suhannak el szemeink előtt, valamiféle disszonáns, egyszerre karneváli és mégis baljós zenére, majd hamarosan megpillanthatjuk az éjszakai út magányos és láthatóan zaklatott vándorát, egy nőt a volán mögött. Idegesen fürkészi a visszapillantó tükröt, mint kiderül, még sincs teljesen egyedül, ám utasától, akiről első blikkre lerí, hogy valami nagyon nincs rendben vele, igyekszik minél hamarabb megszabadulni. Ezt az első adandó alkalommal meg is teszi, leparkol a semmi közepén, a hosszú ballonkabátba burkolt, kalapot és napszemüveget viselő női testet pedig a folyóba dobja. Komor és lényegre törő expozíciója ez Georges Franju filmjének, mely kiválóan előrevetíti, hogy mire is számíthatunk a hátralévő másfél órában.

Akik egy kicsit is követik a DC Comics filmes/sorozatos/rajzfilmes felhozatalát, azok biztos, hogy találkoztak legalább egyszer a Carton Network-ös Tini titánok animációs sorozattal, amiben Robin, Csillagfény, Cyborg, Gézengúz és Raven vették fel a harcot az alvilág ádáz gonosztevőivel. Úgy ahogy, még működött is ez a koncepció rajzfilm formájában, de aztán nem is olyan rég jött a hír, miszerint a DC Streaming szolgáltatásán debütálni fog egy élőszereplős sorozat is ebből a kalandból. Ám miután látva, hogy a Zöld Íjász, Flash, Holnap Legendáig, Gotham és társaik hová jutottak az évek során, hamar a fejünkhöz kaphattunk, és feltehettük a kérdést, miszerint: Kell ez nekünk?